Nem, kedves testvéreim a gyűlölködésben, ez a poszt nem valamely {nemzet fiairól} sors által egybeterelt gyülevész népségről fog szólni. Ugyanis, mint azt a cím már oly sokatmondóan sejteti, valami sokkal, de sokkal szánalmasabb jelenségről rántjuk le a leplet, hogy ráhinthessük szeretetünk bő kézzel mért morzsáit bunda gyanánt, hogy aztán uccu neki, mehessenek a forró olajba. Ha valaki hiányolná a hasonlatból, a tojás, itt maga az élet.

A modern emberi civilizáció szörnyen mutálódó sejtje, a valamikori polgárból konzumidiótává vedlett eszetlen laborállat, a fogyasztó, melyet a kielégítésre váró szükségletek létezésével magyaráz a naturálpornós gazdaságtudomány, minden kétséget kizáróan a legszánalmasabb kis szürke takonypötty Isten nagy tüsszentésében. Ez az az embertípus, mely felcseréli a józan eszét valami, gyakorlati szempontból megfoghatatlan, vagy legalábbis körülményesen magyarázható, mesebeli érzéssel, amiből elég erőt tud nyerni ahhoz, hogy akár fél napig ázzon étlen-szomjan a fogyasztás legújabb templomának felavatásakor annak kapujában, a túlélésért folytatott verseny okozta lázban égve, egymást lekönyökölve, hogy lehetőség szerint elsőként áldozhasson kedvenc kikapcsolódásának, a shoppingolásnak az oltárán. Nyilvánvaló, hogy a homo erectus megjelenése óta kevés dologban szolgált rá nemes fajtánk a gondolkozó jelzőre - hozzá kell tennem, azért voltak jó pillanataink, s végső soron az összkép sem olyan lesújtó, csak tudni kell félrenézni. Ámbár ezen fellángolások is csak annyira voltak elegendők, hogy a történelem sors által kikövezett, lószarral bőségesen díszített hadiösvényén odáig jussunk, hogy egyeseknek az okozzon riadókészültséget, ha valami leértékelt gazdaságosságról netán lemaradna. Természetesen mindez valahol érthető, hisz míg a mammutot fahusánggal kergető ősember törekvése a puszta túlélésben merült ki, az azóta eltelt néhány évben számos újabbnál újabb trükkjét találta ki az ember újabbnál újabb szükségletei kielégítéséhez, s a megmaradást csak a gyors alkalmazkodás szavatolta. Az évmilliókon át tartó küzdelem, mely kiedzette a legacélosabb ellenállású fajt, az emberiséget, s e nemes eszme illúziója, hogy ennek köszönhetően emelkedett ki az ember a fajok közti harcban az állati sorból, egyik pillanatról a másikra omlik össze a fogyasztó pszichológiai értelemben hörcsög-monokultúrás értékítéletének elviselhetetlen egysíkúságától:  ha lemaradok a leértékelt mikróról, akár éhen is halhatok. S ez az elfajzott szupernormális inger egyben a legjobb cáfolata is annak, hogy ez az egész fejlődésesdi valójában megtörtént. Persze, a tárgyi bizonyítékok mellett, lásd: plazmatévé és társai, azért az is e történet hitelessége mellett szól, hogy míg sikeresen megalkottatott a szofisztikált fogyasztói áttitüd, fejlődése melléktermékeként sikeresen elpusztítatott számos faj (például a már említett mammutok), amelyek egymást váltva az első sorból nézhették végig a papíron legintelligensebbek berendezkedésének dicsőséges menetét, attól függően, hogy az, épp melyiket irtotta. Azért a káros önemésztés állapotába sem szabad süllyedni emiatt, hisz plö a mammutokról állítólag nem is mi tehetünk.

E gondolkodásmód időközben már annyira elharapózott, hogy gyakorlatilag nincs olyan szeglete bármely bevásárlóközpontnak ebben az országban, ahol ne ingerelné a retinánkat valami szellemes reklám az akciós portékákról, amelyek által pszichés ellenállásukban már régen meggyengült embertársainkat, mint szűzlányokat a liliomtiprók, a nemzetközi nagytőke viheti képletesen ágyba. Számtalan hullafárasztó szlogen mely a józan gondolkodó embert azonnali katatón állapotba taszítja bites realizmusával, s melynek nyelvi leleményessége annyira egysíkú, hogy egy dadaista vers ötkötetes regényfolyamnak számít mellette. Valamint, eme hírhedt egymásodperces feladványok kiegészítője, a túlvilági boldogságtól ragyogó, minden igényében kielégített vásárló eszményképének cserkészválogatottja, az imbecil vigyorgással vásárlásra noszogató, teniszpálya méretű trollcsapda, vagyis a reklámarc, halálos csapás a józan döntésképességre nagyon sokaknál. Ez természetesen azt jelenti, hogy míg kombinációjuk tömegeket aspirál kiváló hatékonysággal, hogy a fogyasztás járomába hajtva fejüket, üresfejű bábként ritmusra táncoljanak, addig a gondolkodó kisebbségben - azaz bennünk - e miatt felsejlő, csak gyengeséget okozó szánalmat azonnal fel kell váltani valami sokkal tisztábbra, szebbre, nemesebbre: a gyűlöletre. Mert hát, mi mást is érezhetünk, mikor egyesek a kötelező olvasmányok szintjére emelik a termékkatalógusok színorgiás áradatát, s filléres emlékeket próbálnak gyártani forintos alapon. Az ilyen menthetetlen kóklerek viselkedése megmagyarázhatatlan bűn, ugyanis az elkorcsosulás eme Maslow-piramist döntögető mintapéldányai e módon jutnak el az önmegvalósítás legmagasabb fokára. A nem létező liftet használják, mikor jóformán korgó gyomorral, a szükséges döntés meghozatalához síkosítónak felajánlott turbo-hitellel vásárolnak, hogy a gyors kielégülés után a leghangosabban rinyálhassanak, amikor bedőlő hiteleik alá szorulva egyenlő elbánásban kívánnak részesülni, természetesen egyidőben, s mindenből. Ez a fajta simán verekszik a polcok közt a legutolsó akciós páraelszívóért, elénk nyomakodik be- és kimenet, szétturkálja a konzerves polcot, hogy két nappal később megnézhesse rendbe van-e már rakva. Fenti példák nyomán láthatjuk, hogy a tudatosság szikrája, vagy valami hasonló pislogás, az ő tudatukban is jelen van, de gyakorlati megjelenése annyira kiábrándító, és céltalan, hogy az embernek sírni támad kedve. Az ilyen szuszogó ingerküszöbét az sem vinné át, ha két antikapitalista végső elkeseredésében végrehajtott szeppuku kettősébe botlana bele egy shopping centerben, ahogy azok éppen utolsó erejükkel mázolják a falra saját vérükkel a „Nem, nem soha” PR kampányüzenet betűit, hisz még le se mosták azt a falról, mikor hitelkátyáját néhány sorral odébb már javában húzogatják. Ezen gondolatminták birtokosai puszta létezésükkel legitimálnak bizonyos politikai berendezkedéseket, például a diktatúrát.

De akármennyire is szánalmas látványt nyújt a teremtés koronája mind emiatt, töredelmesen be kell hogy valljuk, hogy bizony mi is gyakran rákényszerülünk az ilyen helyek látogatására. Az egyedüli mentsvárunk, hogy tudjuk: az effajta fogyasztói magatartás igazi hétköznapi vegetatív tevékenység. Viszont, mikor igyekszünk kulturáltan megfelelni az emberi méltóságunknak, amikor próbáljuk megadni a módját szükségleteink kielégítésének, s valami agyatlan ork belepiszkít méltatlanul az összképbe, csak nyugodtan vegyük a bátorságot, s tegyük szóvá neki közönséges nyomakodását. S ha tettleg akar érvelni, győzzük meg hathatósabb érvekkel. Nyugodtan verjük meg mire odaérne a biztonsági őr, hogy aztán könnyebb legyen lefújnia gázspray-vel. Valószínűleg még kedvezményt is fogunk kapni, aminek úgysem fogunk bedőlni.

Hogy a könnyűzene és a komolyzene között tátongó űrt összefércelni próbáljam, gátolva az egyetemes kultúra további sebesedését ezzel a poszttal, az, higgyék meg, nem kis vállalkozás, drága barátaim. Sokak szerint maga a könnyűzene megjelenése a heg, métely, seb (stb), kik hivatkozási alapként nem egy-két évtizedet ugranak vissza az időben, hanem inkább évszázadokat mondjuk éppen az oly nagyon kedvelt klasszikusokig. Nekik a lesajnált kaszt ténykedése csupán talmi csillogású csepűrágók hétvégi diadala a zene tiszta csengésű érchegységeiben beláthatatlan szférákba vezénylő mesterek magnum opusaihoz képest. Mondjuk a könnyűzene legjobbjai nem felejtik gyökereiket, gondoljunk csak a Roll Over Beethoven c. szerzeményre, mégis a komolyzene talán kevesebb kapcsolódási pontot keresett vica-versa. Ezzel a poszttal nem titkolt szándékom – a dolgok természetes sora szerint -, hogy a kapcsolódási pontversenyben tovább erősítsem a könnyűzene felől nyújtott jobb kezek számát, reméljük nem teljesen kétbalkezes módra.

Ugyanis nem kevesebbre vállalkoztam, minthogy megpróbálom megmagyarázni a létét annak a bácsinak a zenekari árok szélén, aki nem az öngyilkosság gondolatával packázva méregeti az ott levő mélységet, hanem szándékoltsággal, elhatározottsággal, szenvedélyességgel, céltudatossággal, s remélhetőleg mindezt egyszerre minőséggel. Aki képes felmérni, megadni, ritmizálni, kiemelni, hangsúlyozni, elhalványítani, felkorbácsolni, lenyugtatni, s mindeközben néha-néha olyannak tetszik, mint akinek a lába betonbölcsőbe ragadt, s megtámadta egy darázsraj, hogy aztán később minden rezdülésre figyeljen a további csípések elkerülése végett, vagy félig szenderülten alélva inogjon a méreg lassú szétáramlásától. Legalábbis első emlékem kb. hétéves koromból ez a lenyomat, egy, a zeneakadémiáról a tv által felvételről közvetített koncertnek köszönhetően. Azért, azóta eltelt néhány év, s kezdtem egyre kevesebbnek érezni azt a tudást, amit a karmesterségről sikerült összekaparnom. Így jutottam el ide.

Tehát, lássuk a definíciót:

A karmester előadóművész; a nagyobb zenei együttesek vezetője, mind a próbákon, mind az előadásokon. A zenekar összjátékát kézmozdulatok jelrendszere segítségével irányítja. (wikipedia)

Hurrá! Ebből biztosan mindenkinek megvan a kis pálcika, amivel a maestro a legyeket kergeti. Namármostan, ez nem csak úgy simán egy fél kuaizi, mit megduplázva tömi magát az emberiség 30%-a, nincs is olyan múltja, hisz 3-4 ezer év helyett csak hozzávetőlegesen a tizedével büszkélkedhet, mégis a szellemi táplálék egyik elidegeníthetetlen szimbóluma zenész körökben. Annak a szellemi tápláléknak, mely felszolgálása, s körítése önmagában szavatolhatja a műveltség látszatát, s a minőség mérőfoka sokak számára ebben ki is merül. De vajon ki mondja meg, hogy az valóban minőségi szellemi táplálék, vagy bóvli ótvarosság, azaz ha nem is halálos, s közvetlenül, akár rögtön ható, de mégis mérgező valami. Bizony jó lenne, ahogy a régi időkben az ezüstből készített pálcika a mérgezett ételt, úgy manapság a hasonló minőségű szellemi (-nek szánt) táplálékot jelezné e csodálatos eszköz elfeketedéssel.

Sokan mondhatják olvasva a fenti sorokat, hogy ennyi. Valaki fog egy darab fát, azzal hadonászik egy keveset, néha komolyan pislog, és kész. Ha ez valóban így lenne, akkor azon nemzetek, ahol a krikett, vagy a baseball, vagy a bokken használata divatos a karmestertermelés monopol szuperhatalmai lennének, de a valóságban e kettő nem fedi egymást. A karmester ugyanis művész, a legműveltebb fajtából, aki alkalmas a zenei/zenekari kultúrát önmaga munkássága által megfelelően reprezentálni, tálalni, hűen megjeleníteni. Ő lesz az, aki egy társaságbeli vitában kimondja a verdiktet, hogy Beethoven mostan klasszikus, vagy romantikus zeneszerző. Arról nem is beszélve, hogy az igazi zeneszerző, ha nem is ördögien jól, de képes arra, hogy az összes hangszert megszólaltassa, amelynek dirigál - a felfuvalkodott tamáskodók próbálkozhatnak autodidakta módon egy kis trombitálással például.

A felkészült karmester egészen pontosan a további képességekkel kell, hogy rendelkezzen:

-         képes legyen a zenekari vezénylés magas szintű manuális technikáját alkalmazni, nemcsak szükség esetin,

-         mint már említettem, multiinstrumentalitás (ha ennek így van értelme; hozzáteszem, ha nincs, akkor is),

-         ismeri az emberi hangot, a hangalkotás, hangképzés elméleti és gyakorlati kérdéseit (lalala),

-         a zene/zenekari művészet történetét,

-         ismeri megfelelő szinten a magasabb zenei és technikai igényű zenekari repertoárt, a stílusokat és a hozzájuk tartozó előadóművészeti-ismereteket a zenekari művészet különböző ágazataiban, a zenekari műfajokat és stílusokat.

Aki igazi nagymester akar lenni, annak a fentiekből még további 34 majdnem teljesen teleírt sorban részletezett alkalmassági kritérium-rendszernek kell megfelelnie, amit még felsorolni is nehéz volna, nemhogy teljesíteni. Ám, ezáltal a legnagyobb zeneszerzők gondolkodásmódját lesz képes tisztán visszaadatni a zenekarral, azaz betanítani és megszólaltatni. Képes kell, hogy legyen a műveket különállóan értékelni, a stiláris kompozíciók technikai-esztétikai kontextusában. Valamint minden egyéb mellett természetesen a zenei köztudat, közélet alakításában tevékenyen részt kell vennie, és annak irányt kell mutatnia. Éit, avagy és így tovább.

Akinek ettől jön meg a kedve annak hajrá, előre!, akinek meg ettől megy el, az meg úgysem mond igazat.

*szerkesztői kiegészítés:

-ja és a legfontosabb!!!; ha ettől jön meg a kedvünk, elmegyünk egy hangversenyre, s a bunkópé megint bekapcsolva felejtette a mobilját, azt a kis okost vagy mit - legyen bármi is a gyártási neve -, verjük csak meg. Persze, azért várjuk meg míg kijjebb kerül az épületből, hogy csak őt, s ne a hely szellemét büntessük.

A ritka bosszantó dolgok közé tartozik, amikor valami általánosság nem jut eszünkbe. Ilyenkor okkal érezzük magunkat hülyének, s ezen cseppnyit sem segít reménykedésünk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Az végső soron mindegy, hogy éppen mitől érezzük magunkat így, mert büszkeségünk márványmintás vakolatát mindig visszafoltozza egészen kiváló hatásfokkal a probléma relativizálása. Szintén jó gyógyírt jelenthet lelki sebeinkre az élmény, mikor más csinál magából hülyét, főleg ha még segíthetünk is neki egy picit ebben. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy senki sem mindentudású - vagyis a polihisztoroknak már régen befellegzett - mégis van néhány eszeveszett sutyerák, aki megpróbálja a látszatát mind ennek fenntartani. Na ők a szakik, és most őket fogjuk szeretni.

Biztos ismerős az arc, a tudomány tükrében borotvált símaságú reputációval felvértezett szellemi birkózóbajnok, akin nem lehet fogást találni, akármiről is legyen szó. Foglalkozzék a legelképzelhetetlenebb marhasággal, vagy legyen leghétköznapibb a munkája, abszolút szaktekintélyként mindenhez hozzá tud tenni még valamit, ha mást nem is, legfeljebb annyit: úgy van. Az igazi gondolkodó saját határait ismeri, akár be is ismeri, ezzel szemben a szakinak nincs lehetetlen. A józan gondolkodó hálával vegyes tisztelete valamikori mestere/iskolája irányába, az őszinte el- és beismerés. A szakinak nem kell támpont, olyan, mint egy háládatlan disznó, aki bárhol tud fetrengeni a tudomány homokozójában; röfögése az a gyakorlati tevékenység, mely differenciálja típusát a szerint, hogy miben hiszi magát a legjobbnak. Az ilyenek magukban mélyen meg vannak győződve, hogy csak alig maradtak le arról, hogy egy lapon említsék őket a legnagyobbakkal, s ezért, mindenbe beleturkálnak acélos proletári öntudattal. Ehhez elég néhány tudományos témájú műsor megtekintése a tv-ben, s máris úgy érzik, hogy mindentudók. Kopernikuszi magasságokba álmodják magukat ezáltal, s az árnyalatnyi különbség csupáncsak a végkövetkeztetésben rejlik, amikor megalkotják egocentrikus valóságukat. Ebből rögtön következik, hogy számukra semmi sem szent, legfeljebb saját maguk. Itt gondolom sokan felhörrennek, hisz a gyűlölködés magját szórhatja el ez a post is, mint egy formája a vélemény nyilvánításnak, de ez a mostani vargabetű természetesen nem azt jelenti, hogy aki hasonló relációban értelmezi önmagát a világban, vagyis önmagát meg mindenki mást, és egyfajta pángojizmust (:P) vallónak tartja magát önnön tudta nélkül, az, hülye lenne, vagy szidó. Nem, nem az. Legalábbis nem e miatt. Ha meg igen, akkor szidja meg magát!

Szóval ezek a tökkelütöttek - akikhez képest a Mario testvérek legalábbis atomfizikusnak, vagy a kvantummechanika apostolainak hatnak - alkotják a kövérkés, félhosszúbajszos kolbásszagú munkásmozgalmi dacbajnokok manapság borotvált képű vézna idealistákkal kiegészülő teljesen hülyék elit-ligáját. Attól függően, hogy melyik zsánerhez esnek közelebb, lehet az a benyomása a józan embernek, hogy ezek franciakulccsal vagy logarléccel a kezükben születtek. Ehhez a csalóka képhez életük folyamán hűen ragaszkodnak, ezért roppant kiábrándító, ha valami fatális véletlen folytán olyan dologgal találnák szembe magukat, amivel nem tudnak mit kezdeni: nagyon kultúrálatlanok tudnak ám lenni. Így tehát nyilvánvaló az analógia, miszerint olyanok mint maga a kommunizmus, s ezt nem csak azért mondom, mert a leghatékonyabban az tudta kitermelni az efféle söpredéket, hanem azért is, mert simán képesek ugyanarra saját környezetükben, mint amit a kommunizmus csinált annak idején, a közös fészekbe szart, és még vigyorgott is rajta. Jellegüket tekintve is olyanok, mint maga a kommunizmus, ami egyébként jól visszaadja egy hibás társadalomelmélet megvalósításának fonákjait, ahol plö. szakik által kiötölt módon, kézzel varrják az űrruházatok bélését, vagy játszanak pirospacsit a természettel, lásd: Csernobil. Valamint, e párhuzamot az is helytállóan példázza, hogy mint a szakik esetében, tulajdonképpen a kommunizmus sem tudott mit kezdeni önmagával - hagyjuk most Kínát, hisz tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt. Kínáról legyen elég annyi, hogy az egyszintű bankrendszer utópizmusa náluk legfeljebb abban merül ki, hogy egy emeletnél magasabb épületekkel rendelkező bankhálózatot nem építhet ki senki határaikon belül, csak állambá. Hiába kommunisták, minden egyéb dologban egész kis ügyes kapitalistáknak tűnnek.

Ahogy a szakik is. Természetesen, teljesen egyértelmű, honnan jöttek. Hogy hova tartanak az már nem annyira tisztázott, még maguk előtt sem. Mindenesetre a lelki alapvetésükhöz hozzátartozik egy-két proletár nóta, vagy egy proletár költő heroikus szellemi harcának egy-egy gyöngyszeme, melyet, ha az ég leszakadna, akkor is képes fejből visszadarálni. Általában vaskos műveltségük nagyjából itt meg is akad, s önértékelésüket segítendő, a művészet örök talányát ennyi tudással is hamar megfejtik magukban az egyszeregy szintaktikai ritmikájával, és sajátos humanista ráérzésükkel. Ahogy világunkban mindenre, természetesen erre is van magyarázat, s ha effajta tudós barátainknak a nagy kozmikus talányból esetleg semmilyen kérdést sem sikerült lezárniuk, egy dologban biztosan dűlőre jutottak önmagukkal, hogy mindez nem az ő hibájuk, csak rossz korba születettek. Saját magukról megálmodott kép, miszerint a tudomány babérkoszorús költői volnának, a hétköznapi ember számára értelmezhetetlen váteszi-felhangja miatt, összbenyomásában teljesen hasznavehetetlen fajankóvá zülleszti őket, amint többet akarnak csinálni annál, mint amihez valójában értenek. Persze idáig eljutni, nem kis munka, és hosszú érési folyamat előzi meg. Ennek számos fázisa lehet, s valószínűleg a gyermekkortól kezdődő kudarcok is közrejátszhattak abban, hogy ide jutott szépreményű pajtásunk.

Az elszigetelt szaki, egyébként teljesen racionális. Erre talán egy kissé rácáfolni látszik, ahogy mértani pontossággal kimért, megszokott és jól begyakorolt tánclépésekkel rója köreit kis képzeletbeli porcelánvilágában, ahol a tudomány magányos farkasaként teng-leng, s kínosan ügyel, nehogy valami felborítsa a beállt kényes egyensúlyt. Az állandóság vágyása lassan körbenövi, és kijelöli valós határait képességeinek, a már önmaga előtt is félig beismert vereség keserű utóízével szájában. Ennek fizikai megnyilvánulásai a kis ösvények, melyeket leharcolt rádiók, használt elektronikus kütyük, mindenféle tudományos magazinok poros, de rendezett oszlopai szegélyeznek, melyeket a mindennapi otthoni élethez alakított ki magának nyakatekert logikája mentén, s melyek gyakorlatilag leképezik egy állóháborúra berendezkedett egyszemélyes katonai alakulat minden igényét: wc, konyha, ágy. Valami megmagyarázhatatlan okból gyakorlatilag minden anyagi dologhoz ragaszkodik, így más közbülső hely már nincs életterében, esetleg az erkélyre befér még egy gázkazán, melynek bimetálja bármire jó lehet. Ez természetesen csak a jéghegy csúcsa, hisz még nem is jártunk a padláson, ami nyugtató nélkül nem ajánlott. A világ ellen vívott privát kis háborújában a frontvonal egyik oldalán helyezkedett el ő, a másikon pedig a világ, értelemszerűen. Csodafegyvere, az épp aktuális marhaság, amivel otthon mókol, s melyre a „majd én bebizonyítom” kezdetű mondataival utalhat, s minek valóságos haszna kb. annyi lehet, mint a kis füttyögőnek a csillagok háborújából, akit Csubakka utasított rendre. A bütykölés fakardos kereszteslovagjának pillangó lelke van, számos párhuzamosan folyó projektjei közt sosem felejti küldetése egyetemes mivoltát: a tudomány szent gráljából hörpölni valaki mással, aki éppen érdemesnek tűnik arra.

Azt el kell ismerni, hogy első ránézésre van ennek az egésznek valami elcseszett, ködös romantikája, ami miatt sok embertársunk áldozatul eshet a tudományosság eme züllesztő takonykórjának. Viszont tudni kell a szakikról, hogy mindannak ellenére, hogy egészen kiválóan képesek a mindenhez értő ember típusát hűen felmutatni, s azt, életük keresztjeként körbehordozni, a szakiság teljesen amatőr, Mekk-mester kategória. Mindenkoron törekednek arra, hogy mindezt tetszetős, hasznos valaminek állítsák be - hisz valamiből nekik is élni kell - mégis, attól függetlenül, hogy szabatosan vagy tolakodóan alakítják a mindentudás nagymesterét, valójukból mindig átérzik a hazugság, a szintugrás előtti karakter izgalma. Ezért nyomatékosan felszólítok mindenkit, akinek arra érkezése van, hogy segítsen kizökkenteni embertársát egy sérült hanglemezen felesleges köröket rohanó tű mozgásával példázható periodikus bukásspirálból, s használja a jól bevált receptet, főleg, ha gány melót kellett átvennie, vagy ha úgy érzi, hogy túlszámláztak neki: verje csak meg szaki bácsit, s vegye el a pénzét!

Ha az élet egy óriási sajt volna, mely után annyira el tud epedni a sok éhes kutyagyerek, minden bizonnyal könnyebben fogyaszthatóbbá teszi egy bárkit bármikor könnyen lehengerlő ennivaló evilági jelenség, amit csak egyszerűen kamionsofőrnek szoktunk hívni manapság. Nem kell gasztrokulturális szakértő szerepében tetszelegni, lehetünk szimpla, kezdő gourmandok az élet mindenki elé megterített abroszánál, hogy felismerjük az ínyenceknek kijáró kényeztetés előfutárait, ahol a fűszeres borok polcánál kavarhat egy megrögzött herlis <Harley>, vagy a feltétet elkészítheti a buszsofőr, s a spájzkulcs a mentős zsebében pihen. A pucolást és mosogatást (mosdatást) mindenki más végzi el. Ha az élet sajt volna.

Alapvető ismertetőjegyei teszik igazán nemzetközivé sokak szemében a sofőrök generalissimusat, ki a hosszú évek alatt mindenkoron felelőssége teljes tudatában töltötte ki az űrt, amit senki sem volt, és jelen állás szerint a jövőben sem lesz képes ilyen céltudatossággal, eredményességgel, és kérlelhetetlenséggel a sok határátlépésnél szükséges papír ilyen-olyan rubrikáiban, néha végigsimítva szakállba hajló Zappa-bajszán, napszemüvege mögött bölcsen hümmögve, esetleg seftelve egy-két inkriminált gondolattal a nyugdíjról. Értelemszerűen legfőbb ismertetőjegye a kamion, mi (ki?) hű társa és fehér lova, ami szavatolja a dicsőséges bevonulást a világ minden táján, ahol megfelelő kiterjedtségű és minőségű aszfalt található. Az sem baj, ha nem fehér. A megjelenést, vagyis a bevonulás milyenségét természetesen alapvetően meghatározza a kamion márkája, színe, egyáltalán a méretei, kialakítása. Ergonómiai nüanszok, mint minden használati eszköznél nem csupán technikai részletkérdésnek számítanak, hanem az image szerves részei. Ez is hozzájárult, a vitathatatlanul romantikus körítéshez, s ezért ragadja magával a gyermeki fantáziát is, hisz Bud Spencer filmek és apácák nélkül is köztudott, hogy a tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász bermuda-háromszögébe belekeveredett ántivilági gyerekeknél is már megjelent a technokrata-beálítottság, mint trend, jelesül mozdonyvezető, minek modern kori megfelelője a kamionsofőr. Hisz a felkelő nappal a háttérben félkezes fekvőt nyomni a telikrómos lökhárítón, ha ott van a fiad, ha nincs, az, abszolút epikus közegben delfin módra való lubickolás.

Ilyenkor úgy tűnik, valóban képes nemzetközivé lenni a világ, hisz képessé teszik az összefogást bármely nép között a gyakorlatias kereskedelmi tevékenység talán leghűbb képviselői, szerepük nélkülözhetetlen, ők a kovászai a piac kenyerének. Bizony, ha nem is a kötelező sort ideidézve, de a gyakorlatiasság oltárán áldozva, minden vicc nélkül el kell ismerni a sajtos példában említett közel sem hiánytalan listán szereplő társaival egyetemben, ha csak képletesen is, de valóban kovászai mindennapi kenyerünknek.

De visszatrombitálva magunkat a komolytalanságba, milyen is lehet beleszagolni egy sokat látott vezetői fülke atmoszférájába, minek urával a stopposok szimbiózisban élnek? E nagyvilágban bolygó szoba legendás kapitányának történeteivel egész éjjeleket ki lehetne tölteni, a sors fintora, hogy azok visszaadásához eleddig nem született meg a témát a hétköznapokból a magas kultúra szférájába repítő egyetemes mű, mondjuk egy zongoravirtuóz-zeneszerző veje prezentálásában. Pedig volna mit regélni, hisz útja során átélt számos kaland, megannyi táj és vidék sóhaja mikor felgyülemlik, szinte sorsszerűen húzza be a megfelelő helyen önnön súlya eme roppant vontatott teher kézifékét, a valóság határvidékét jelző kürtjének felharsanását szimbolizálva, hajtva az embert az élet regényfolyamának következő oldalára, újabb kalandok nyomában.

De nem akárki lehet e legendás tábor teljes jogú tagja. A készségek bizonyítása önmagában nem elég, sajátos lelki alkat is szükségeltetik hozzá. Nem elég csak álmodozni arról, hogy beszólok a CB-n, s megadom az útirányt, legyen az a szomszéd falu, vagy akár a mesés ismeretlen, a nagy távoli messzeség. Bizony a jogsi megszerzése csak az első lépés, hisz mikor nyakig hóban, mínusz ezer fokban szereli az ember a telibevert láncot a gumira, hogy a kanyargós utakon végre leszállítsa a kampón lóbálódó fagyasztott húst és akár a tachográf javaslata ellenére is erőltetett menetben legyen kénytelen megtenni a még hátralevő néhány száz kilométert, érthető, hogy a rajongás szinte alapvető követelményként jelentkezik e munkában. Eme rajongás elmaradhatatlan kellékei a kamionos törölköző, kamionos mobil csengőhang, kulcstartó, sapka, és úgy általában minden, ami kamionos, vagy ahhoz köthető. Az élet nagy farsangi forgatagában, ha nem is mindig saját magának öltözik, de családtagjainak leszállított millió szuvenyír a legbeszédesebb jele melyik munkaközösséghez tartozik a családfő. Ennél átkosabb időkben ők hoztak némi kapitalista fénysugarat a kommunista sötétségbe, kiváló bolhapiaci hangulatot teremtve a játszón, ahol akár hosszas alkudozási folyamat végén cserélt gazdát egy-egy ilyen apró kincs, csecse-becse, attól függően ki mit szeretett gyűjteni. Hosszabban nem illik e kérdéskörnél elidőzni, hisz most a kamionosokról van szó, de mégis feltétlenül megemlítendő, hogy a gyűjtőszenvedély ilyetén megnyilvánulása önmagában külön posztért kiált.

De akármennyire is bőkezűen bánik a kamionos a környezetével, mennyi borravalót ad a pultos lánynak, vagy mennyire lágyan repteti az éjszakai pillangókat, egyáltalán, hogy mennyire jófej úgy általában, nem biztos, hogy a sors ugyanilyen jófejként viselkedik vele. Tehát nem mindegyikük érte el álmai netovábbját, mert hát, bizony, minden kamionosnak van egy álma, hogy milyen gépet is volna a legjobb vezetni. A vágyott, igazi Nagy Piros, amit még karácsonyra is csak a legritkább esetben adhat meg a sors, ugyanis azt ki kell érdemelni. Tudni kell azt vezetni, s nem belevezetni mindenféle kisvárosi dugókba, aluljárókban megrekedt fosőrök, úttest feletti táblák letarolói, a navigáció szerencsétlenkedő kutyaütői bizonyosan nem jutnak el ide. A bealvós buszpályaudvar-borotvamesterekről nem is beszélve, kik úgy váltogatják ilyenkor a balra/jobbra tarts törvényszerűségeit, ahogy a kellemes hölgy az alsóneműit, vagy mint jazz-zenészek hangfekvéseiket. Persze az élet minden területén fellelhető negatív példák itt is hosszasan sorolhatóak volnának, de minek is mostan. Inkább koncentráljunk arra a szabadságfokra, amivel egy kamionos rendelkezik, s melyre minden ember szíve szerint suttyomban vágyik. Minden ember, kit szórakoztat a változatosság.

Nem hiába történt, hogy az álomgyár is rendre megtalálja magának e témakört, s beemeli az akció-páholy epikus karakterei közé szeretett munkaeszközüket, nem álcázva annak jelentőségét. Éppen ezen felsorolt dolgokból enyhén messianisztikus hétköznapjait láthatja ki az ember, s ha a kapitalizmus szentélyében azért nem is kapott alakja szobrot, a jelentőségéről sokat elárul az a tény, hogy top-movie hősök főbérleti helyéig jutottak, bizonyítandó, hogy a legváratlanabb dolgokat az élet prezentálja, meglepően hosszú eseménynaplójából, hol a kamionos az út igazi királya!

Ja, és ha egy parkolóban bárki megzavarja, azt simán szétveri, főleg ha téli álomszerű szunyókálásából riad fel.

Szóval a latinosok. Ez az a társaság a világmindenségben, amelynek ugyanúgy halovány segédfogalma sincs a tényleges történésekkel kapcsolatosan, mint akármelyikőnknek, mégis gyenge lelküknek valami renyhe szíverősítő gyanánt örömmel szolgál, ha az életnek nevezett totális katyvaszban legalább a címkézés megadatott nekik, s mindezt a latin nyelv felhasználásával végezhetik el. Persze, mint minden holt nyelv esetében, itt is gyakran csak a sötétben tapogatóznak ezek a mondvacsinált nyelvészek, szóval viszonylag könnyű lelőni őket, ha elmélkedésük már inkább terhes, mint szórakoztató. Külsőre nehezen megkülönböztethetőek, lévén a tudományok nyelveként az élet számos területén szükségeltetik a latin valamilyen szintű ismerete, s így már mindenhova beférkőztek ezek. Viszont, a könnyen felismerhető középiskolai latin csoportokat - ahol legelőször találkozhatunk e külön utas okoskodással - millió másik csoportosulás elé helyezi suta félvigyoruk, melyet kiskutya módra mindenkori mentoruk felé irányoznak hálásan, aki lépten-nyomon dicséri őket, ha e minden ízében rendhagyó nyelv valamely hányásutóízű rejtelmességét véletlenül kiböfögni találják.

Hosszú gyakorlással fejlesztheti ki az ember, e suta, áltudományos, bölcselkedő karakterét az üres elméletek magisterének, hogy majdan, mint egy igazi közösségi tekés képes legyen felismerni, hogy mikor, melyik elmés szólásmondással tud tarolni istenesen. Gyakran az sem kell, hogy az egész koherensen illeszkedjen az adott szituációhoz, hiszen a valódi nagy blöffölők nem tyarral gurigáznak, hanem igazgyöngyöt a gyesznyók elé alapon teszik ezt. A mindennapi életben megjelenő bármely jelenségre próbálnak adekvátnak tűnő nyelvi választ adni, amely igazi fából vaskarika, suta igazodás a halovány kultúrorigóhoz; a változatlan világi törvények és a mélyülőnek tűnő emberi megismerés inerciarendszerében. Talán pont ez az, ami megadja ezt a nehezen megfogható, elcseszett báját a féltudományos szenvelgéshez az arra fogékony idiótáknak. Láthatjuk tehát, hogy a művelt rétegek milyen szinten függenek e státusszimbólikus mankótól, ahogy én is a sántító jelzős szerkezetektől.

Azért részben felmentés adható a tudományoskodással bűnbe esetteknek a miatt, hogy a latint kissé misztifikálja a holt faktor, amitől összességében nagyon trendinek tűnhet. Valószínűleg ez játszhatott közre abban, hogy a tudományok ilyen szinten függnek tőle - ez a mindenkori fránya divat, aminek hatása alól én sem tudtam teljesen kivonni magamat. Megemelem tehát a kalapom a hellén kultúra, s a titokzatos kelet anyagi és szellemi kincseinek átmentői előtt, de nem teszek így, nem tehetek így a latin kultúra maradványain eltespedő semmiben dagonyázóknak, kik annyira tekinthetők a latin műveltség reprezentánsainak, mint amennyire az újlatin (oláh) népek a valamikori birodalom utódjainak. Mostani gyónásom tehát számomra is fájdalmas valahol, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy a római kultúra, egy nagy nullásliszt. Ehhez csak annyit, hogy azok a megboldogultak úgy próbáltak meg imperialistásat játszani, hogy még számolni sem tudtak rendesen. Bárki is próbálja megolvasni sete-suta számírásukat, csak a legmélyebb szánalommal gondolhat vissza rá, mint a matematika fekvőrendőrökkel telepakolt zsákutcájára, ahonnan csak az arab (akik - egyébként - ezen egyetlen dolog kivételével mindig is képen kívül voltak a dolgok mindenkori állása szerint egészen a mostani forradalmakig) számjegyek megérkeztével tolathatott ki az emberiség. Az a sok nagybetűs ikszemcés kavarás egyértelmű bizonyítéka az analfabetizmusból idáig félúton megakadt intelligencia rendíthetetlen élni akarásának, ami megsüvegelendő, viszont árral szemben pisálni, már akkor is nehéz volt, így egyértelműen kijelenthető tehát, hogy az egységes Római Birodalom vesztét ez okozta. Népvándorlások és más nehézségek? Egy nagy frászt. Képzeljük csak el azt az újoncot, aki a császárbácsi MCXLI. évében született. Hát ki a franc tudja ezt dekódolni?! Vagy vásároljunk piát, kaját és minden mást egy 25 fős házibuliba, s ily módon vessük azt papírra. Sok mai ember, hasonló kondíciók mellett abban a korban bizonyosan éhen halna függetlenül attól, hogy azon szerencsések közé tartozik-e, kik a helynek és időnek megfelelő holt nyelvet beszélik, tehát latinosok, vagy sem. Hozzá kell tennem, hogy kevés kivételtől eltekintve, ezen szerencsések, a jelenkorban is egészen jó esélyekkel rendelkeznek ezen a területen, s most nemcsak az éhhalálra gondolok. Ugyanis a gyakorlatias ember sz@rik rá, hogy mi volt néhány ezer éve, s számos pozitív tulajdonságai egyikének köszönhetően gyűlöli is azt a szellemi keljfeljancsit, aki lépten-nyomon ilyen képtelenségeken mereng. Ez érthető, hisz minek megjegyezni a múlt heti lottó-számokat, ha úgysem nyertem. Ráadásul még vartyogni is azon az elmaradott mucsai nyelvezeten, s még csak abban sem lehet az ember teljesen biztos, hogy tudja is, mit beszél, pedig teljes hiábavalóság. A modern kori plasztik-felvilágosodás meghozza a verdiktet a régmúlttal e módon szolidaritást vállalók felett, kijelentve, hogy ez nem más, mint úri huncutság. Csak arra jó, hogy a jog és ember doktorok és mindenféle művelt népek kitöltsék unalmas perceiket vele, s szenvelgésük magasan szárnyalását valamiféleképp mégiscsak mérhetővé tegyék, legalább egymás közt. Ez a buziság előszobája, olyan, mint a művészet.

De mi van azokkal, akik csak félúton vannak eme szellemi megdicsőülés felé? Valószínűleg menthetetlenek. Régi mondás, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyj! Hát igen...ők nagy bajban érezhetik magukat, ugyanis a pökhendi akadémikusok holdudvarának akolmelegéből az ugarra szorult szellemi b-listások jelenléte mindkét oldalon arroganciát szül. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki egy kicsit is művelt, annak feltétlenül tovább kell rothasztania agyát, az ilyen valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott, kriptaszagú elmésségekkel. Sőt! Inkább figyelmeztetném őket: maradjanak bunkók. Ugyanis a már a nevében is gyanús, vég nélkül sorolható holt nyelvek - a legismeretlenebb sikátorbelitől a történelem főutcáján leparkoltakig - kiveszésének okai hosszas tudományos fejtegetések örökzöld témái közé sorolandók mellőzhetetlenségi státuszt biztosítva azoknak tankönyveink lapjain, megtámogatva egy kis latinnal, vagy ógöröggel, vagy bármelyikkel, amitől nem köt gyorsabban a megkevert betonom, s a kaszámat sem élezi meg ismeretük, s még az acélkohót sem lehet velük felfűteni. Az ilyenre, a jómunkásember magasról pakol. Mind, mind gyűlöletes marhaság, kártékony valami, mely előtt a holt jelző baljós óment hordoz, s amitől csak bajunk lehet, akár fizikai értelemben is. Persze itt nem arra gondolok, hogy a műveletlen, csak magyarul értő sors elveszejti a holt nyelvek valamelyikét beszélőket. Sem arra, hogy plö a latin tanulmányozása a lélekre olyan hatással lenne - lévén holt nyelv -, mely fiziológiai hatásokat váltana ki a testen, s melynek külsérelmi nyomai könnyen felismerhetők. Talán, inkább arról van szó, hogy ezen külsérelmi nyomok (ha megjelentek) attól válnak valóban könnyen felismerhetővé, hogy nem valami sejtelmes, Stephen King oldalait visszaidéző károgó vajákos cigányasszonyság átkozódása okozza, ami lassan, sunyi módon hat, hanem az erőtől duzzadó mindenkor józan és kimért dolgozó nép felelősségtudó tagjainak ösztönös együttműködése mentén keletkezik. A különbség tehát a kauzalitásban van, lévén nem a holt nyelv tanulmányozása indít el az emberi lélekben egy olyan folyamatot, melynek következményeképp önsebesedés indul be a testen, hanem sokkal inkább a nem megfelelő helyen való alkalmazása, mikor is a környezet, a társadalom szövetének immunreakciója indítja be a sebek keletkezését, a környező populáció egyedeinek közreműködésével. Elég csak rossz helyzetben elővarázsolni a kommunikáció eme elfuserált varázsnyulát, rögtön kontraproduktív lehet, s ahelyett, hogy rangot, emelkedettséget adna használójának, gyakran csak gyors megszégyenüléséhez vagy megveretéséhez vezet. Óvatosan kell megválasztani a közeget tehát, hisz bizony másképp szól ugyanaz a mondat a kocsmai, s másképp a mindenkoron józan polgári népség előtt a pódiumon. Viszont ha tanúi vagyunk - legyen az akárhol - egy üres okoskodás nyomán kialakult lincselésnek, s a változatosság kedvéért, nem minket vernek, csak bátran, szégyenérzet nélkül kapcsolódjunk be mi is, s rúgjunk a megátalkodottba néhányat, csak hogy tudja, merre van a Bagimajor, s mondjuk végül stílusosan: recipe ferrum.

Kevésbé aktuálisabb témát lehetne találni a tavalyi nyár, és egy idei Anzsi után annál a fergeteges hype-nál, amiért tiszta szívvel rajonghatunk, s ami immáron nyolcvanadik éve lázba hozza jóformán az egész világot az Úr minden negyedik esztendejében, mikor is a legkönnyebben játszható csapatjáték világméretű élőshow-s rangsorolása megtörténik. Egyszóval: foci. Hát, ami azt illeti, a Dél-Afrikai rendezés egész jól sikerült eltekintve attól a kevésbé kívánalmas élménytöbblettől, ami egészen jól visszaidézte egy túlzottan hosszúra nyúlt közlekedési dugó hangulatát, s az ahhoz köthető jellemzően öngerjesztő folyamatot, mi leginkább egy másik, kicsivel hosszabb játék rangsorolásaként a bronzérmes világ országaira jellemző. Más szóval: eszetlen tülkölés. Éljen a technika soká, hogy önkényesen használva, de azt hiszem sok tv-néző egyetértésével egybeesően, lekeverhetővé tette az egyébként roppant demokratikus helyi sajátosságokat erősítő hangi jelenséget.

Noha a hazai válogatott nem tudta annyi ideig kényeztetni szurkolóit, mint azt előzetesen remélték, vagy remélhető volt (remélhető volt?), egy dolgot nyugodt lélekkel megállapíthatunk: nem a tülkölőkön múlt. Ők rendíthetetlenül nyomták, míg csak volt tüdő. Változatosság nem sok volt játékukban (már a tülök-kórusra gondolok), a pályán már annál inkább, főleg a nyitómeccsen lőtt hosszú felső volt lenyűgöző. S lám, úgy néz ki, hogy tényleg csak olyan ország rendezhet, aki ki is tudna jutni oda rendezői pass nélkül is.

S mi?! Hol vagyunk mi (már megin’)? Vagyis inkább hol voltunk. A következő sorokban megpróbálunk választ adni a magyar foci már-már erényes magányosságára. Így pellengérre állítva azokat, kik a sport természetes kiválasztódására fittyet hányva mernek létezni a magyarországi futball-mezőkön, s kiknek szörnyű sótlansága mérgezi sportpályáink egyébként egészséges légkörét, egyfajta paradox pánikbetegséggel terhelt múltunk meghosszabbítandó. Tehát: hol volt, hol nem volt?!

Szeretünk rúgdalódzni, mi tagadás. Ez a szokás az ember sajátja, már gyermekkortól kezdődve beléivódik mozdulataiba, sőt! Onnan indul el minden. Ez minden ember automata jelzése a világ felé, hogy adott esetben többet akar, mint amire első ránézésre képesnek látszik, tehát mindennél világosabb, hogy ez minden emberi küzdelem alappillére. A futball - melyben központi szerepet kapott eme mozdulat - mint a játékok legnagyobbika, jó mércét ad a világ nemzeteinek a férfiasan kemény, néhol brutális, de az esetek többségében mégis vérhullajtás nélküli versengéséhez. Mivel a polgárosodás hozzánk is elhozta e labdajátékot, sok más nemes labdajátékkal egyetemben, egy pillanatra eltöprenghetünk, hogy lehetséges az, hogy nem a magyar kútfőkben érett meg az igény e szórakoztató játék megalkotására? Méltán vindikálhatnánk a jogot magunknak, hogy természetesen ezt is, mi magyarok, mint minden nemzetek legnagyobbika találtuk ki. De sajnos nem, s mikor a sporttörténelem ide vonatkozó fejezete száraz tényként közli az érdeklődővel, hogy egy olyan kókler társaság, mint az angolok voltak képesek meghonosítani a világban eme nemes játékot, joggal hihetjük, hogy ez nem más, mint a sors fintora. De, mivel Isten útjai kifürkészhetetlenek, talán ott hozta egyensúlyba a világmindenséget eme döntését felülírandó, mikor 1953. november 25-én, sokak által az évszázad mérkőzéseként fémjelzett találkozón megmondtuk, hogy kinek, merre, és hány lépést szabad tennie a 100x50 méteres játéktéren, ahol a mágia, az emberiség történelmében először mindenki által tanúságot téve megmutatta magát, mikoron a Temze majdnem kilépett medréből Merlin szégyennel vegyes fájdalomkönnyeitől, avagy 6-3. Hogy eme katasztrófától (mármint az áradástól) megkímélte őket a Teremtő, azt a tavalyi év után bizton állítva mi igazán át tudjuk érezni, hisz - ha belegondolunk - mi történhetett volna velük, mikor a focivilág drámájának második felvonását is a száguldó őrnagy zseniális alakításával tudtuk le; hozzáteszem, részünkről inkább volt ez egy könnyed kis vígjáték. Méghozzá hazai pályán, precíziós pontossággal megrendezett, melyet talán a következő idézettel lehet a legtalálóbban megfogalmazni:

„Az angolok egy hétre jöttek és 7-1-re mentek!”.

S mi van ma, az akkori időkhöz képest? Mi van a grunddal, ahol a foci aranykorában a világnak ritmust diktáló legjobbjaink érlelődtek? Hol van az a természetes versenyhelyzet, ahol egy színtéren rúgja, vonja, tépi egymást a felnövekvő generáció, ahol a doktor úr elkényesztetett hülyegyerekétől a legszegényebbig, mind egyazon joggal kiáltja világnak a góllövés örömének jussát. Hol vannak a tízéves csavargyárosok, akik nem csak a focipályán edződtek, de ott éltek igazán? Kik léptek bajnokaink helyébe? Egyáltalán merre tartunk, s hova vezethet mindez? Mármint, ez a bosszantó jajveszékelés?! Hisz, azóta eltelt néhány év, s a szimulált grund, tehát a juniorok edzése kellett volna, hogy felváltsa a kiveszett grundokat. Ez, sajna nem történt meg, s így jutottunk el ide, a kocafoci korszakába, mikor bármely labdát kergető szánalombohóc virulhat ész és meglátás nélkül a focipályákon, ahol a botos, kétballábas idióták, akik szintén a kocafocisok népes táborát gyarapítják, már olyan mennyiségben túltengnek, hogy látványuk inkább emlékeztet szerelmesfiúk könnyed kergetőzésére, mint egy hajtós, jó kis meccsre. Elnézve ezeket a zéró ritmusérzékű fajanszkatonákat, úgy keringenek a pályán, mintha valami rég elfeledett emlékmeccs lenne az összes olyan sportesemény, ahol a labdarúgás tudományát kellene művelni. A múltba ragadt idióták, álmaikba kövesedett szégyenbárók, törött-farkú királygyíkok siklanak mélyen az elvárható szint alatt. Akiknek mindegy, hogy ott vannak vagy sem a pályán, nem vehetőek észre kivéve, ha nagyon sok fokhagymát fogyasztanak. Ahogy az is mindegy, hogy ha oda is enné őket a fene a pályára, s ott éppenséggel egy meccs zajlana, a pálya mely részén szívná el a levegőt mindenki más elől. Ez egy ritka jelenség, ami nehéz átok. Mindig is voltak ilyenek, akik csak azért rúghattak labdába, mert vagy labdaszedők voltak (mondjuk az ilyen mindig csak visszadobni tudja), vagy kapusok, vagy ők hozták a labdát. Nem is volna ezzel semmi baj, de ha a figyelő tekintet egy pillanatra megpihen a mai magyar labdarúgáson, túl sok ilyet talál, s mindjárt szántani és sózni támad kedve. Az végső soron teljesen semleges, hogy a kocafocis csak szórakozásból, egyfajta nyálas úri passzióból próbálkozik valamivel, azért mert így látta a tv-ben, vagy teljesen komolyan gondolja. Ahogy az is közömbös mindenkinek, hogyan válik szurkolóvá, s a transzformáció alatt megleli-e helyes identitását, s csendben belátja az elkerülhetetlent, megmásíthatatlant, s viseli tisztességgel, vagy amint lehet, óbégat.

Nem számít, mi okozza az eredménytelenséget, mitől lehetnek egyesek a betlizés királyai, ahogy (akár) besörözve, meccs előtt és után dohányozva eltelnek saját nagyszerűségükben azt állítva, hogy ez nem is lehet másként. Ha a magyar fociról van szó, természetesen mindegyiknek van története arról, hogy fajult idáig a helyzet, s ha ő ott lehetne, ha nem jön a sérülés, vagy nincs az a hülye edző, vagy nem kényszeríti másfelé az élet, maga lenne a tökéletes labdarúgó etalonja. Sokallja a pénzt, amit a maiak kapnak, hisz amíg még volt játék a pályákon (értsd: ő még játszott), senki se a pénzért csinálta, hanem a játék öröméért. Ehhez egyébként könnyedén kapcsolható a tipikusan vesztes k@rvavilág-érvrendszer, ami minden elfuserált életút szerves részét kell, hogy képezze. Ez persze senkit nem érdekel, hisz a külvilág a produkciót várja, ugyanis álmodozni mindenki tud, s hogy mi szunnyad a mélyben, az, századlagos. Főleg úgy, hogy ez esetben mélységekről csak negatív értelemben beszélhetünk.

Láthatjuk hát, hogy mi is, az a világok közötti űrre még félvállról is könnyen hajazó vákuum, ami megmaradt nekünk, s a világ maradékának a berni döntő után. Beismerés hiányában kimondom a többi {válogatott} vakarék csoportosulás nevében, hogy ez egy feldolgozhatatlan, irdatlan nagy fájdalom, ahogy nekünk, úgy az egész emberiségnek. Hisz hogy közlekedjen a zavaros sportvilágban bárki, ha nincs világítótorony, s nincsenek kresz táblák. Ha a labdarúgás tanár-diák viszonyrendszerének természetes egysége megbomlik, s beláthatatlan, melyik szedett-vedett társulat botlik bele a pattogó kerekségbe oly módon, hogy az éppen a győzelemhez juttatja. Nem más ez, mint a foci anarchiája, immáron sokadik éve, ahol kocafocis emberparódiák a királyok. S mivel rendet kell tenni, rendnek kell lenni, a mihamarabbi talpraállás reményében megfogalmaztunk volt a lejjebb olvasható kiáltványt, gondolva a kocafocisokra, és mindenki másra, akiben van még tenni akarás.

Mi, a Magyar Labdarúgó Szövetség hű alattvalói, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok akik a történelem menetét (a foci mellett) más forrásokból is igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért, az Alkotmányban rögzített felelősségünk jegyében, a magyarság egyik történelmi tragédiájára, a berni vb-döntőben  a német válogatott ellen elszenvedett vereség miatt a történelmi jelentőségű aranycsapatot szétdaraboló, s egyben a futballnagyhatalom magyar nemzet arzenálját több állam fennhatósága alá szorító, 1954. július 4-én - egyébként hibáktól tarkítva - levezetett mérkőzésre emlékezve, számot vetve, e meccs által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a labdarúgás számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez, ahol mi, magyarok nyerjük az összes foci-vb-t és eb-t, a fent olvasott postot alkottuk, minek eredményeképpen (a nem túl távoli jövőben, az egyedüli gyógyulást elhozó recept szerint) ismét verjük az egész világot.

Au revoir!

Ez az a fajta, mely a világ minden részén szánalmasan tengődve keseríti meg az egészséges emberi közösségek mindennapjait. Még oly nagy nemzetek, mint a magyar, sem volt képes kifejleszteni egyfajta természetes védekező mechanizmust megjelenésük ellen, nem is beszélve a kevésbé rátermett népek esélyeiről e téren. De hát kik is ők, és valójában mit akarnak? Lássuk hát!

Akárhol is üti fel fejét ez a lelki nyavalya, ezer közül is könnyen felismerhető a magányos ember, ugyanis, első ránézésre is baromi nagy homályt generáló összbenyomásával szinte könyörög létének az elismeréséért. Minden gondolkodó emberrel ellentétben, amely környezetével megpróbál kiegyensúlyozott viszonyban állni, a magányos ember az a típus, amelyik a legelemibb érdeklődést sem mutatja azok irányába, kiktől, saját magának kreált evilági purgatóriumának megváltását remélhetné. Ez a fajta attitűd, az embert leszámítva, sehol sem található meg az ökoszférában, még a legutolsó papucsállatka is tendál valamerre. Küldetése megmutatkozik legalább abban (ha másban nem is), hogy egy papucsra hasonlít, ami önmagában egy rejtett metaforája az alárendelt, de mégiscsak társas létnek, valamint létével ad táptalajt (karöltve a kacsacsőrű emlőssel) a kreacionisták homályos fejtegetéseinek, kik egy nagyobb szedett-vedett társulatnak, az emberiségnek kozmikus magányát próbálják megoldani sokismeretlenes egyenletként, transzcendentális szinten.

De vissza a lényegre, a társadalom testben és lélekben aktív fele által kisemmizett és lesajnált idiótákra, akik még saját magukat sem értik meg, s hajlamosak majdnem mindent elfelejteni. Ez alól talán a lélegzés képez kivételt, melyről, kibírhatatlan szórakozottságuknál fogva, ha el is feledkeznének, az mégis hűségesen kitart mellettük az után is, hogy sokadszorra önsajnálatukba ájulva szenderegnek e megmaradt feltétlen reflexnek köszönhetően. A biológia eme csodálatos, mégis hétköznapi példája nyomán láthatjuk, hogy tulajdonképpen akármennyire is szánalomkeltő kisszerű létezésük, szükségszerű is egyben, s talán még lehet valamiféle hasznuk is. Sok boldog percet okozhatnak például a munkahelyükön unatkozó kollegáknak, ugyanis mindig akad - magányos lyányka esetén egy bonviván, here esetén egy igazi fehérmáj - aki szívesen leoltja/leoltatja magát, valami trendi unalomtól és önámító segítőkészségtől vezérelve, hogy aztán később ugyanezen körben igazán nagyot szóljon a lelki Quasimodo titkainak kicsiripelése, kedvet adva másoknak is e vegetáló életforma további zsigereléséhez. Azonban akármilyen könnyen is a középpontba evickélhet siralmas életével egy adott közösségen belül egy ilyen senkiházi, az esetek többségében a legtalálóbb szó mégis a közöny lesz, ami leghűbben vissza képes adni a többség és eme elkorcsosult kisebbség viszonyát.

A téli borús magány által bárkiből lehet elcseszett lelki nyomoronc, kortól, nemtől, és nemi orientációtól függetlenül. Alaptípusának számítanak azok, akik lelkileg visszafejlettek maradtak. Ezeken tényleg csak röhögni lehet. Értelemszerűen felmentés ez alól a pubertáskor környékén tengődőknek jár, de az igazán nagy címerállatai a magányosoknak már ott olyan jellemárnyalattal bírnak, ami után kis szerencsével és némi ráérzéssel, ha középerős fűzfapoétákká serdülhetnek is, minden erőlködésük ellenére már magukba zárták magukat, s a stílustalanság bélyegét viselik. S hiába is viszik valamire az életben, ez még közel sem jelenti azt, hogy képesek lennének annyi hasznot hajtani közösségüknek, amivel ellentételezhetnék mindazt az energiát, amit az fordított integrációjukra. Ez alól kivételt, legfeljebb a kisállateledel-boltot üzemeltetők, a tamagocsi-gyárosok, és a többi értelmetlen hobbit megteremtő és kiszolgáló haszonleső árusok képezhetnek, akik talán a legjobban szórakoznak mind közül, és nagyon jót röhögnek a markukba minden egyes eladott marhaság után, melyek segítségével a magányosak fenntarthatják a hasznos létezés illúzióját legalább önmaguk előtt. Persze, állhatatos szorgalmuk miatt, adott esetben egy külső szemlélő vélekedhetik úgy, ha csak egy kissé is, de képes együtt érezni egy ilyen féreggel, aki éppen a századik műanyag hadihajóját vagy bombázóját gányolja össze otthon - ugye, nem kell mondanom, hogy teljes magányban -, mondván, hogy gyerekkorában ő is szerette a modellezést. A baj csak ott van, hogy ezek a mutánsok képtelenek a társas érintkezés legalapvetőbb formáinak az elsajátítására is, s így tehát torzult gondolatviláguk materializált lenyomata nem képes hasznosulni: besavanyodott egójuk inkább látja veszni becses kincseiket, semhogy más is örülhessen nekik.

Persze az önemésztésnek erre a fokára már igazán avatott magányos farkasok, vagy tündérkirálynők juthatnak el, s a teljes szeparáltság fekete öves nagymesterei útjuk során sokszor meginognak, s nem átallanak segítséget kérni másoktól, mielőtt teljesen elnyelné őket a magány. Természetesen, az esetek többségében mindezt olyan sután és esetlenül teszik, hogy a legoptimálisabb esetben is csak nagyon ritkán sikerül visszafordítani őket a sötét oldalról, ráadásul ilyenkor nagyon könnyű beléjük törölni a cipőnket, s az emberek egy része nem is habozik ezt ekkor megtenni, s mégis vannak, akik sikeresen visszatértek a lelki tespedtség bűzös posványából, valaki élőnek az örömére. Persze ez olyan gyakori, mint a fehér holló, ezért is kell megbélyegezni az ilyet, aki a csodás társasági lét, a kiegyensúlyozott és mindenkor sűrített bölcsességet sugárzó kisebb-nagyobb közösség transzponált prímszáma; nem érdemel semmit se. A legönhitegetőbb példánya is az ilyen fajzatnak, egy őszinte pillanatában - belátva saját korlátoltságát - talán még a sikeresség útjára léphet, ha van olyan szerencsés, hogy valami olyan dologba gabalyodik bele, ami nem a teljes csőd állapota felé viszi tovább. Mindez nagy valószínűséggel deus ex machina alapon történik, egyfajta kárpótlásként a normálisoknak, színezve az életnek nevezett kifestőt. Egyébként ezeknek találták ki a futottak még kategóriát, nevesítve: ilyenek lehetnek például a leszerepelt jazz zenészek, színészek, sportolók, stb, b-től zs kategóriáig. Ha viszont még ennyi sem adatik rongyos kis életükben, akkor jó eséllyel válhatnak valamely legális, fél legális, illegális élvezeti cikk teljes értékű rabszolgájává.

Hogy a magány és a meg nem értettség mélyebb összefüggéseit kutatandó még egy oldalba belekezdjek, ahhoz nem sok kedvem van, így is elég időt pazaroltam e ványadt kompánia sorstalanságának elemzésére. Viszont, hogy mégis az utilitarizmus oltárán áldozva, a közjót szolgálva hasznos tanáccsal láthassak el mindenkit, megjegyezném, hogy a fejét lehajtó, maga körül kórosan terjengő langyos szánalommal megáldott szerencsétlenek, vagy másik mintapéldányuk, az üres kalászt megszégyenítő ruganyossággal megáldott nyakú átkozottak, akik egytől-egyig a magánosok elfuserált csoportjába tartoznak, kórságukat alattomosan tovaragasztva képesek pestisszerű lefertőződést elérni bármely társaságban, ahová el merik tolni a képüket. Szóval, ha egy ilyet látunk az utcán, buszon, villamoson, házibuliban vagy akárhol, nagy ívben kerüljük el.  Ha elég bátrak vagyunk, s ha szeretjük a kalandokat, megpróbálkozhatunk meggyőzőek lenni, kirángatva ezzel lelki tespedtségéből a magány áldozatát egy alternatív módszer segítségével, ami talán eredményre vezethet: felebaráti szeretetből szimplán verjük meg őket.

Szeretem Wikit. Mielőtt bármi mást is írnék, ezt feltétlenül le kell szögeznem. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki látogatja, ahogy azzal is, hogy nem ő a legvonzóbb választás, mégis azt kell, hogy mondjam, megjelenésével nagyot segített rajtam; a funkció, amit betöltött eddigi életemben, ha nem is központi jelentőségű, de mégis, egy bizonyos tevékenységemhez kapcsolódóan elkerülhetetlenül újra és újra csak hozzá fordultam.

Mint korábban állítottam, szeretem, ragaszkodok hozzá. Kapcsolatunk eléggé rapszodikus, nem a kölcsönösség elvén alapul. Mindig csak én kaptam, s az általam nyújtott gyakorlati segítség talán nem nyomott annyit a latba. Tudom mennyire manipulálható, s éppen ezért megbízni benne sosem tudtam igazán, az első alkalom után mégis mindig nála kötöttem ki, ha a szükség úgy hozta. Egészen mostanáig mindezt ingyen tudtam megvalósítani, s most, úgy tűnik, hogy eme áldásból többé sem én - s adott esetben -, sem más nem részesülhet némi hozzájárulás nélkül. Elsőre szokatlan, olyan, mintha főállásúvá válna, de ahogy látom, amint egyre több és több - számomra teljesen ismeretlen - embertársamat, hogy anyagilag rendezi e sajátos viszony lelkiismereti részét, érzem, nekem is be kell állnom a sorba mögéjük. Eddig úgy hittem, hogy nem vagyok egy törékeny lelki alkat, de sajátos idealizmusom elkerülhetetlenül is megsérült valamelyest e történet miatt. Viszont a körülmények részletes elemzése, s hosszabb rácsodálkozás nélkül most csak annyit kell magammal tisztáznom, hogy mi is az, az összeg, amit erre az ügyre áldozni tudok. Sokak számára nyilván kiábrándítónak hangzik majd válaszom, de, mivel lehetőségeim erősen korlátoltak, megállapodtam magammal 1000 forintban. Bízom benne, hogy e csekély, de remélhetőleg elfogadható összeg, képes lesz szavatolni a jövőre nézvést is kapcsolatunk fennmaradását, bár tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki térdelne le ennyiért.

Persze, vannak más lehetőségei is az embernek ezen a téren. A vele egy gyékényen áruló, s ezer meg ezer évvel korábban megjelenő, és idővel egyre kifinomultabbá váló, intézményesített megjelenésű, s e miatt talán kézenfekvőbbnek tűnő megoldásokat kínáló versenytársai - ahol egy helyen koncentráltan megtalálhatja az egyén a keresett választ - sokak szemében kelendőbbek. E szempontból az én útszéli választásom nagyon kisstílűnek mutatkozik. De, hogy nagyon ne merengjek el egyéni motivációim lápszagú dzsungelében, szükségesnek érzem megemlíteni, hogy ezen dolgok lenyomata végigkíséri az emberi civilizáció fejlődésének különböző fázisait, sőt, egyidős magával az emberiséggel, helyesebben mondva, a szervezett emberi társadalmakkal is. E jelenség ősiségének valós gyökereit azért nem próbálom meg mindent egyéb más érvet megsemmisítő módon tálalni, mert nincs időgépem, s ha lenne is, nem biztos, hogy túlélném a mélyebb kutatásokat, hisz minden kornak megvan a maga pestise amelyre ellenszérumot leghatékonyabban csak az abban élők tudnak maguknak kifejleszteni a dolgok természetes módján, és a fent említett intézményesítés, e szempontból végleges választ, vagy gyógyírt nem adott, legfeljebb pillanatnyi viszonyokat volt képes rögzíteni, fenntartani. Szerepük mégis tagadhatatlanul beleégett az emberi történelembe, megszilárdítva annak fundamentumait, így testesítve meg a fejlődéshez elkerülhetetlen kontinuitást. Adott kor embere, éljen vagy dolgozzon akár a világ legtávolabbi pontján, legyen a hierarchia bármely szintjén, az asztalostól a professzorig, már egészen fiatalkortól kezdődően napi rendszerességgel rá lehet utalva, ha nem is egyenlő mértékben, és a dolgok szükségszerűségéből következően, ez így természetes. Aki mást mond, az hülye, vagy nagyon az akar maradni.

Így tehát mindenkit, aki teheti, arra buzdítanék, amire én készülök. Ne sajnálkozzunk, használjuk ki a lehetőséget, s bizonyosan jól fogjuk érezni magunkat! Remélhetőleg csekély hozzájárulásunkkal továbbra is fenntartható marad mindannyiónk kedvenc online-enciklopédiája, Wiki.

Biztosan sokan olvastak arról a hírről, miszerint Ceausescu, a valamikori román diktátor tiszteletére egy szobrot emelnének Snornicestiben a helyiek. Történt ugyanis nem tudom pontosan mikor, hogy e település várossá avatásában igen jelentős szerepet vállalt az államférfi, állítja a helyiek polgármestere.

Nem is kell nagyon csodálkozni ezen, hisz e kommunista ember mégiscsak a pártelnöki székben ült majd 25 évig, s onnan vezérelte azt a huszonmilliós munkanélküli tömeget; s ha más nem is, ez mégiscsak valami. Mértékét tekintve, kb. annyira, hogy mindjárt érdemes legyen egy, talapzatával együtt majd 4 méter magas márványszobrot odabiggyeszteni a város főterére a hálás utókor nevében a kárpátok géniuszának. Ha nem tudnám, hogy milyen mérvű nosztalgiára képes az ember, s negatív emlékeit hogyan képes hagymázas szellemi fetrengéséből, akár romantikus díszletek közé helyezni úri kényelmében (inkább kényelmetlenségében) a múltba visszamerengve, akkor hosszabb gondolkodás nélkül is könnyen találnék más jelzőt e történelmi figurának, de mivel hiszek a jószomszédságban, ettől mostan elállnék. Ahogy annak felhánytorgatásától is, hogy mi módon fejezte be evilági pályafutását említett elvtársunk, kik, hogyan búcsúztak tőle, s ahhoz milyen szobor dukálhatna. Ezt, talán a románoktól kellene megkérdezni, s a válasz valószínűleg meglepne sokakat.

Ismert tendencia kis hazánkban is, hogy valamiféle aranykor-kultusz kezd körvonalazódni a kommunizmus éveivel kapcsolatosan a választók emlékezetében, s a mi diktátorunk, Kádár elvtárs személye körül, az igazságos és bölcs uralkodóra vezérre jellemző szigorúság (tilt), engedékenység (tűr) és jóra törekvés (támogat) karakterisztikája megjelenik, mindez párosítva egyfajta szeretnivaló gyakorlatiassággal, ami visszaköszön egész személyiségéből; beszédeiből, érveléséből, fogalmazásmódjából, és életéből - ahogy az a kommunista propaganda felvételein látható és íly módon (reményeim szerint) hamarosan a NAVA-n is.

E szemlélet virágzása - ahogyan keleti szomszédunknál is - feltételezhetően, nem ok nélkül történik, s vélhetően megjelenésének indokai egy tőről fakadnak. A szokás nagy úr ugyanis, és hát, két generáció kapott az ideológiai jóságból, amiben volt egy-két méretesre szabott cifra baromság, ha részleteiben szemléljük. Ha am block tesszük ugyanezt, akkor csak egy módon és csak egy dolgot kifogásolhatunk, az egészet, úgy ahogy van. S mégis, ki vitatja el a szociáldemokrácia szükségességét? Aki nincs rászorulva, az talán könnyebben vetemedik iylesmire, de azért egy teljes társadalmat a permanens forradalom álmába ringatni csak kevesek képzelőerejét múlja felül. Valószínűleg ezen kevesek közül kerültek ki a sokat látott vezéreink is (most a közép-európai népek nevében szóltam), s közülük Kádár és harcostársai valóban talán a bölcsek kövének birtokosa jelzővel illethetőek, de mielőtt dorombolni kezdenénk, emlékezzünk vissza viharos gyorsasággal távozott elődjére, mindenki kedvenc pajtására, az általános iskolai rajzórákon megjelenő politikai töltetű művek ihletének elsődleges forrására, ki a szocialista realizmus grafikai alfája, Rákosi „szabad-e körzőt használni” Mátyásra.

Az ilyenök nem érdemölnek szobrot, séhun.

Mesterházy ilyet az emeszpé soraiban se látott,

            A hős Horn sem kétharmad küszöbén.

Még boldog békeidők hűs napjaiban is csoda lenne,

            Nemhogy pumaföldnek semmilyen bús mezein.

S íme, virágozna olajfa merészen a télben,

            Ám csodaszép rügyeit demagógia tépi le majd,

Olajfám, kicsi Phyllis, kidöglött a fecske e tájon,

            S hát oly keseregve csak várdd az ifju Tavaszt!

Mire lehetünk mi oly büszkék, magyarok? Mi az, amit a nagyvilág felé exportálunk, vagy tehetnénk ezt múlt időbe is, mi az, amire szívesen emlékszünk, s amire szívesen emlékeznek a nagyvilág népei, és közben hazánkhoz kötik? Hosszan lehetne sorolni a sporteredményektől kezdve a tudományos eredményekig, vagy említve íróinkat, zeneszerzőinket, mint a magyarság „összlenyomatát” a világban. Ha a sportot nézem, nem tudom mennyire ismeretes az a tény, hogy mi vagyunk a legeredményesebb olyan nemzet, amely még nem rendezett olimpiát. Amikor rendezhettünk volna, akkor épp egy világháború miatt estünk el a rendezéstől, és országunk kétharmadától. Több sportágnak adtunk klasszisokat vívásban, úszásban, evezős sportokban, atlétikában, labdajátékokban, mind-mind óriási sportteljesítmények, számos világrekorddal, ezáltal kiharcolva egy olyan pozíciót a mindenkori nyári olimpiákon nyert érmek összesített táblázatán, ami kishazánknak igencsak hízelgő. Ahogy az is az, hogy olyan sportemberek, mint Puskás Öcsi bácsi és csapattársai, megihlették a fél világot mesteri játékukkal, s ennek hatása sok mindenkit megérintett, plö. az angol humor egyik fenegyerekét, nevezetesen John Cleese-t, aki egyszer egy riportjában bevallotta, hogy beszél valamit magyarul, s azt még kicsi gyermekkorában tanulta. Kezdte is rögtön: Grosics, Buzánszky, Lóránt,...  Vagy kell valakinek bemutatni a vízilabdát?

Hát bizony nehéz úgy szólani, hogy ne hagyjunk ki senkit, s a lista nem is lehet mindig teljes, folyamatosan bővül, s bővülni fog. Viszont az egyik egyedülink, gondolok itt irodalmi Nobel-díjasunkra, Kertész Imrére, akinek a Die Welt-ben közölt 80. születésnapjára készített és szerencsétlenül félrefordított mondatait én is megettem, kimondatlanul is megsérthetett sok irodalomszerető embert, mint szinte azonnal kiderült, valótlanul. Ez a heveny összevisszasággal eszkábált post is ezért született. Ő is a csapatban van, ide sorolja magát, h.lye az, aki nem büszke rá, ahogy a többiekre is.

Tanulság? Hagy idézzek valamit egy német nyelvű tesztkönyv első oldalára, kézzel írt sorokból:

„1997. Karácsonyára

...csak kezdd már el valamelyikkel...!

Anyu”

Miután napokig képtelenség volt egynél több hírt kipréselni a zseniális teknősből, változás meg semmi, se előre, se hátra, ezért, eeh. Valamiről meg beszélni kell; kétségbeesni sosem szabad. Ezt most magamnak írtam.

A sors sajátossága, hogy úgy színezi a szürke hétköznapjainkat, hogy azok még magunknak is tartogathatnak meglepetéseket, főleg, ha az nem is hétköznapi. A fantasztikus felismerés utáni láz elég gyorsan elmúlhat, hisz az ember nem is tudja néha, hogy mit tudott meg, ha megtudott egyáltalán valamit. Pedig bizonyosság az van mindenről, láttam, látszott, te is tudod milyen az, ha nem is voltál ott, nem te fényképezted, s mégis belelátsz, ha UFO ha nem. Bele, a mélyibe. Meg hát látszott rajta ez meg ez, és hát egyébként is annyian foglalkoznak vele, hogy azt hittem összeomlik, nem bírja ki, amíg mindent meg nem tudnak róla, aki talál, az kereshetett alapon. És hát, újra csak ide, visszajutottam. Egyszer már jó volt, érzem, most is az lesz.

Nem is tartott sokáig, s megint valami horogra akadt. Így utólag visszanézve be kell vallanom, hogy magyarázkodásnak tűnik, s tudjuk, hogy ez a bűnösség jele, és mivel azt is tudjuk, hogy az eredendő bűn alól nincs menekvés, az a minimum, de akciósan van még a kollektív bűn - ki is lett utalva - mutathatunk hát a kis ujjunkkal, pontosan magunkra, ugyanis fetrengtünk benne, így lettünk lesajnáltak. S az egyszer elcseszett bizonyítványt nehéz újraíratni, de nem lehetetlen. Sok szorgalom kell, és kitartás. Na meg tartós béke. A valóság árnyoldalának érzékeltetésére ez a kijelentés roppant alkalmasnak látszik, hisz ennek a megjelenésével köthető egybe az a totalitárius rendszer, ami a világ másik felével suttyomban hadakozott vagy negyvenöt évig és kommunizmusnak hívták. Gyógyírt az sem jelentett s nem is hozott, csak pletyka szintjén hallhattunk valamit egy Hruscsov-Kádár találkozóról. Pedig számos fórumot megjárt már a mi ügyünk és ez csak egy volt a sok közül, nem az első, s nem is az utolsó.

Itt jön tehát egy videó, ami emlékeztethet minket egy angol úriemberre, aki bevállalta a nemzetközi sajtóban; jó arc lehetett. Körülbelül, mint az Aranypolgár főhőse. Ő volt az, aki felhívta a figyelmet, a nemzetközi jogot, s szokásjogot sértő, és az európai államok számát tekintve teljesen újat hozó, később sokak által megkérdőjelezett, s mai napig viták forrásaként szolgáló első világháborút lezáró békediktátumok abszurditására, amik első körben közel húsz évig bírták, s valószínűleg az első és második bécsi döntéssel kerültek a valóssággal közel legteljesebb harmonikus kapcsolatba, ami az etnikai-arányok normalizálását illeti. Azokat meg normalizálni kell, ha nem is úgy, ahogy azt a győztesek tették azzal a Magyarországgal, amelynek valamikori területén egy árva puskagolyó se dörrent, s mégis háború sújtotta övezetté lett. Persze csak akkor kapnak ilyen választ, ha engem kérdeznek. Kérdezzenek az egykori kisantant országainak örökösei közül valakit, akkor mást fognak hallani. S mivel az európai népek kórusa az örömódát együtt zengi, együtt is kell megtalálni a választ rá, nagyvárosi módon. Üdvözletem Kertész Imrének!

Az autó tök jól ment egész idáig. Azt volna a legegyszerűbb mondani, lévén már nem csak én hajtom a gépet, hogy megbillent a kényes egyensúly vezető és gépe között. Persze, mielőtt az ember az animizmus babonás hiedelemvilágába ringatná magát, érdemes belátni, hogy egy nagykorú autó esetében, legyen akármilyen romantikus is azt vezetni, 18 év hosszú idő. Ahogy az, egy embernél is. Valamint, vannak olyan tényezők, amiket csak idővel lehet kiismerni, és a jelszó mindenkoron: csak gyakorlatiasan, ha nem tudsz kétévente újat venni. Egyébként jó kis gép, ha van benne anyag, akkor hajthatod a világ végezetéig. Most sem ezzel volt a gond, a fény fogta magát és kialudt. Este tízkor, 90-nél, a fővágányon. Hát nem volt egy népünnepély. S mivel a műszaki vizsgán a nélkül is átmentem, hogy belsőségesebb viszonyba keveredtem volna - az általános ismereteket leszámítva - a működésükkel, az ismereteim elégtelennek bizonyultak a probléma megoldásához. Így jutottam el a szerelőhöz. Kicsit várnom kellett, mert csak másodikként érkeztem, addig a pop legfényesebb csillagának Off the wall című számára békésen szemlélődtem. Egészen tisztes kis szerelőműhely volt. A viszonylag nagy belmagasságú hangárban, ki volt alakítva három szerelőstand, az egyik alatt árokkal, mellette egy motornak tűnő méretes tárggyal, ami valamiféle emelőszerkezeten csüngött. A földön további két hasonló olajos vasszerkezet feküdt, a topless hölgyek pillantásainak kereszttüzében, akik a legősibb szakma reprezentánsaiként, egy másik szakma munkáját felültakarva hirdették sajátjuk szépségét, mint a műhelyek patrónusai. Rövid tanulmányozásuk közben elmerengtem, láttam-e valaha olyan valamirevaló szerelőműhelyt, ahol ne nézett volna rám legalább egy (inkább több) csábos hölgy, igéző tekintettel a falról. A kettő valahogy együtt jár. Ahogy a nagykorúság, az autók, és a szerelés.

Biztosan sokan hallottatok már Jean Michel Jarre-ról, ahogy néhányan biztosan voltatok is már valamelyik koncertjén, amik számtalan látványelemmel gazdagított high-class top show-k hírében állanak, s valóban azok. Megvan az, amikor az egyik számot úgy játszotta a Puskás Ferenc Stadionban (akkor még Népstadion) tartott koncertjén, hogy különböző lézerfénypászmákba nyúlkált, és ennek hatására különböző magasságú hangokat szólaltatott meg? Na úgy néz ki, hogy ez is magyar találmány, már a technika, hogy valaki követlen fizikai kontaktus nélkül vmilyen közeget manipulálva képes hangokat előállítani, hangszálai segítsége nélkül. Ugyanis, hatvanegynéhány évvel korábban hozta ezt össze egy hazánkfia, bizonyos Mr. Martin Antal, és a változatosság kedvéért az ő technikája nem a lézerfényszaggatás általi hangkeltés volt, hanem a mágneses tér simogatása általi. De hát inkább nézze meg mindenki a saját szemével:

A minap kifejezetten mókás képekre akadtam a neten. Mindkettőn Európa országai vannak feltüntetve, s azok legjellegzetesebb vonásai néhány szóban megfogalmazva állnak országnév helyett. Egy európai számára sincs menekvés, Törökországtól Izlandig mindenki megkapja, ahogy mi is. Egyébként kíváncsi volnék, hogy ki készítette, s valóban ilyen kép alakult-e ki rólunk a világban, vagy ez csak az alkotó benyomása volt? Gondolom túl alapos kutatásokba nem mélyedt, így hát az egyik képen roppant hízelgően csak annyit írt magyar hazánkra, hogy PORN STARS - nem fordítanám. A másikon valamivel hízelgőbb, de szintén igen közhelyes GOULASCH felirat olvasható. Azt hiszem, mi még viszonylag simán megúsztuk, van, aki nagyon megkapta (románoknak az egyik jellemzője a – TOLVAJOK), van, akié tök jó lett, pl: a csehek PRÁGA és SÖR-FÖLDE jelzőket kapták.

Ajánlom mindenki figyelmébe, érdemes európai szomszédainkat megismerni ilyen szempontból (is).

Kedves mindenki!

Már jó előre bocsánatot szeretnék kérni tőletek, hisz nagy az én bűnöm. Általában a postok elmaradásáért szoktak bloggerek így tenni, én, most nem ezért teszem. Az igazság az, hogy néhány nappal ezelőtt láttam a nemzet baloldalának egykori kapitányát, amint megtette az ijesztő előkészületeket visszatérése érdekében. Legalább is a cikk, amit olvastam, valami ilyesmire utalt. Hogy ez most jó dolog-e vagy sem, az szvsz csak humorérzék kérdése, na jó, csöppnyi mazochizmusé is. Mindenesetre a dolog engem megérintett, olyannyira, hogy ennek hatására klaviatúrát ragadtam, és Az született, néhány sorral lejjebb. Egyszóval: bocsánat. Amíg készült háromszor sírtam el magam…a mai napig nehéz róla beszélni. Inkább csak itt van.. tessék…hüpphüpp.

Rejtekiből virradó nymbus

A nappal éjjé lészen Magyarhon felett
Midőn a pártházból csak árad a rettenet
Új erő születik démoni hatalommal,
Cinizmussal, demokráciabojkottal

Itten lesz a gazság szennyes, bűzlő pokla
hol álnok lelkek tolják királyuk trónra.
Már uralkodott ő, s sebet újratépni igyekszik
Végtelen kín mi választók közt érzik

Létünkre, s nemzetünkre törnek íly gazúl,
S az elnyomottak hangja lassan elfakúl
Lehet-é ily sors dicső népemnek
Évszázadok gyalázati most újrateremnek?

Hajdanán vitézek voltunk, erősek
Horn urunkkal, pörköltet toltunk, velőset
Ittunk reá sokat, nem gondoltunk bajjal,
Futott is az ellen síránkozva, jajjal

De a dicső napok már letűntek vala,
A bajnokoknak betett a sok kalória
Nincs ki elbírá e dicső poszt terhét
Fél, csak elbuká összelopott telkét

S nincs így oltalom a szegény népnek
Ki van téve a gaz kénye kedvének
Mert despota ez, a szenvedésen göcög
Csontvázsereg lépte a szekrényből dübörög

Ez biza cudar kor emlékezete lészen
Árva proletárnak csak a kárára tészen
Hisz azok ülnek tort kínján a szegénynek
Kik csak maguknak, s mindig bőséggel mértek.

S az árva lélek esengve kérdez, miért?
Ó uram hát már megfizettünk mindenért
Nem! – szól majd a titán, dolgozz csak paraszt
Lelkednek így hozom el a vigaszt

S oh, sors! Reményt talán még tartogatsz.
Tetterőt, mi egy hős bajnokot dalra fakaszt
Látom is azt ki közülünk újra merni próbál
Rőt baloldal sarlóját suhogtatva lóbál.

Az a mi Ferink! Szomorúságunk vigasza
Minden szocialista lánglelkű csillaga
Felkél bátran! Újra, hős tettre készen
Ennyitől az ellen már reszket egészen

Pirkad az éj immáron Magyarhon felett,
S a pártházból egyre csak árad a szeretet
Halldd hát proletár! Nem kell félned többé
Ő kétharmadot szétzúz, s minket olvaszt tömbbé

Az egyik legbrutálabb filmélményem egy olyan rendezőhöz köthető, akinek a munkássága biztosan sokaknak feltűnt. Azt a majd fél évszázadot, melyet halála zárt le, s amit jobbnál jobb filmek megalkotásával töltött, olyan karriernek is nevezhetnénk, ami a rendhagyóságában is rendhagyó. Nem pusztán azért, mert filmjei közt volt történelmi dráma, sci-fi vagy thriller, de tehetsége képessé tette arra, hogy a horror filmek műfajában is tudjon újat alkotni. A legnagyobb sztárokkal dolgozhatott együtt, nem véletlenül, hisz témakeresésének és egyéni ábrázolásmódjának köszönhetően mindig garantáltan a fókuszpontba került munkáival. Bátor próbálkozásait nem mindig követte azonnali és kitörő siker, úgy a közönség, mint a szakma köreiben, mégis munkássága sokak által ismert.

Így jutott el hozzám is, az Anthony Burgess könyvéből készült film, amit könyvben is csak ajánlani tudok, az író másik, Egy tenyér ha csattan című könyvével egyetemben (csak ezeket ismerem tőle). A film ugyanzon címmel jelent meg mint a regény, s ha valaki még nem jött rá, hogy a Mechanikus narancs c. Stanley Kubrick filmről beszélek, akkor most szólok, hogy arról beszélek. Ez, egy mocskos, brutális sőt állati jelenetekkel telített film, nem hiába volt számos országban betiltva hosszú évekig. Az író sötét világlátását hitelesen visszaadó filmben az igazi dráma számomra elmarad. A főhős önmaga természetével szemben való meghasonlása lehetne egy ilyen, de mivel ez csak az indusztriális jövő egyik tudományos vívmányaként létrejött eredmény, s mivel a történet maga mintha nem lenne más csak a különböző emberi jellemek gyengeségének jövőbe átültetett példázata, így katarzis helyett inkább egy modern kori bűnlajstromot kapunk kétezermittoménhányból. Ez persze kissé sekélyesnek tűnhet első hallásra, s az is így néhány sorba sűrítve, a film mégis kiváló, persze csak erős gyomrúaknak ajánlott.

Burgess utópiájának köszönhetően a katarzishiány alatt volt szerencsém megismerni azt a zenét, amit egy bizonyos Henry Purcell nevezetű úr írt, II. Mária királynő temetésére, s így aktualizálnám halottak napján e több mint 300 éves barokk műremeket. 

Az éjbe nyúló sakkpartik egyik kedvenc szórakozásaim közé tartoznak. Na nem mintha órás hosszúságú játékokat játszanék, nem. Ezek villámpartik, amik roppant szórakoztatóak, van egy perced, kezdj vele, amit bírsz. Persze, nagyobb hullámokban 15-20 partit lenyom az ember, aztán beszélget, akarom mondani chatel, hisz ez az egész onláj megy, ahogy a Józsi bácsi mondaná.

Szóval történt az, hogy az egyik tűzszünet alatt, a nálam szűk tíz évvel fiatalabb, s kábé ugyanennyi idővel ezelőtt idegenbeszakadt hazánkfiával megbeszéltem, hogy ki milyen zenét is szeret, ismer. Nem veséztük soká, inkább visszatértünk a közös nevezőhöz, villámgyorsan, pedig, fura volt hallani, hogy a mai magyar popszcénát cseppet sem ismerő kolléga úr olyan együttesek neveit sorolja kedvencekként, amelyekről azt feltételezem, hogy -vele ellentétben- a saját generációjának nem sokat mondana, hisz a gulyáskommunizmus bő fürtű könnyűzenei terméséről volt szó. Súlyos. Itt van ez az ember, olyan zenékről beszél, amiket nekem is a háttértároló aljából kell előhalászni. Olyan volt, mint egy hibernált, a nyolcvanas évekből időalagúton keresztül idetévedt rajongó.

A második szünetben halloweenoztunk, az sem tartott sokáig, mondjuk meg is értem, annyira régóta még nincs kint az államokban, még család sincs, s még csak nem is a mezőgazdaságban dolgozik. A horror filmeket leszámítva engem is hidegen hagy a dolog e része, hisz pl. ki ne ismerné a nagy klasszikus Jason sztorit, mikor egy elmebeteg kiírt néhány bulizós fiatalt, úgy, hogy azok alig veszik észre, a buzgága sheriffel egyetemben, pedig volt ki sikítson. Gondolok itt Jamie Lee Curtisre, akinek nem ez volt az utolsó horror szerepe, pedig ilyen ősökkel, talán egy kicsit kifinomultabb filmekbe várta volna az ember. De ez is a showbiz része, s azért a John Carpenter rendezésében készült horrorfilmek közt vannak neves klasszikusok is.

Az is klasszikusnak számít, ahogy aznap szétvert a kollega úr. Gyönyörű befejezések, és sokszor azt sem tudtam, hogy melyik partit nézem. Na az is horror volt, szinte még fájt is. S amikor azt vettem észre, hogy a félelem megkörnyékez a következő vereség gondolatától, gyorsan gratuláltam és pá.
Félelem. Idővel hozzá lehet szokni, ha már elég horror filmet megnéztünk. Az évek alatt némi immunitásra lehet szert tenni, közben az ember ízlése is kikristályosodik, s lefárasztják a gagyi dolgok. Ezért van, hogy manapság nem nézek horrorfilmeket. Lássuk be, az igazán nagy pillanatai a horrorfilm gyártásnak már mintha elmúltak volna. Hát hol vannak ma a régi nagy klasszikusok? Sehol. Na mondjuk a District 9 jó, vagy nagyon várom az Avatar-t, de ezen túlmenően? Kész, kifújt. Ha valaki megkérdezné. hogy miről beszélek, annak azt javaslom hogy nézze meg Jason hollywoodi evolúcióját. Az egyik részben pl. már teljesen gatya, valami űrállomásra kijutott a tófenékről, és éppen ott próbál rendet rakni. Oscar díjas forgatókönyv.
S ha már Oscar-díj, akkor hadd említsem meg a számomra etalon, életem első horror filmjét, az Alien 1-et. Ott már az ötödik percben gratuláltam Ridley Scottnak, s így a hatodik perc már az utcán talált. Utólag visszagondolva, lehet, hogy van valami értelme annak a sárga karikának. Viszont nem az eszetlen sikoltozás vagy vérfürdő miatt voltam kénytelen idő előtt visszavonulót fújni. Az akció ugyanis roppant stílusosan van el-elszórva a filmben(mint később megtudtam). Van hentelés, de úgy porciózva, ahogy arra csak az ínyencek képesek, tehát nem kellett leszerződni egy ketchup gyárral a film elkészítéséhez.
Ettől van egy hangulata a filmnek, amivel néhány percig ébren tudja tartani az embert. További érdekesség, hogy egy-egy C64-es prüntyögésen kívül, ohne számítógépes effekt. Aki még nem látta annak kötelezően ajánlott.

Be akartam ide vágni az első 5 percet a filmből, amiben nincs egy árva mukkanás se, hangulat viszont annál inkább, de nem sikerült, ezért csak egy trailer jön. :(

Néhány évvel ezelőtt olvastam valamit Demszkyről az interneten. A cikkben hosszú polgármesterségének a kulcsát kutatta a szerző, s nem túl hosszas fejtegetés után tárta az olvasó elé következtetéseit, miszerint, azért volt oly sikeres, mert egy snájdig kis vigyori, sármos faszi, akiről az átlag pesti háziasszony azt gondolja, hogy miután lemászik a képernyőről, a paraván mögött az első női stábtagot magáévá teszi. S bárhová is megyen Ő, a romantikus képzelőerő eleven megtestesüléseként teljesíti be a legfurább álmokat a valóság szövetére hímezve monogramját.

Ha nem egy ilyen kis párton belül képzelte volna el jövőjét, akkor lett volna csak igazán magasan szárnyaló egyede a politika nevű showbiznek. Viszont vannak más, nagynevű példányok is, s mindegyiküket másért szerettük. Emlékszem, mikor először ragadt meg a memóriámban Gyurcsány, feleségével egyetemben. Klára asszonyal mászkált valahol, s felesége cannabis mintás rucit viselt, Gyurcsány meg olyan okosan nézett, mint aki vakokat tanít kacsintani. Bajnai Gordon sötét folt számomra asszonyügyileg, kb. mint a Horn. Viktort ismerjük, de azért a családja nincs és nem is volt reflektorfényben, érthető módon, hisz nem ők voltak a miniszterelnökök, s nem is ők lesznek,. Mert bizony, ha a baloldal valami huszáros hajrát nem hajt végre, a jobboldal elég stabilnak tűnő előnyével, s hasznos, jó politizálással akár több évre is elfoglalhatja a parlamenti székek nagyobb részét.

Viszont sok múlhat azon is, hogy mennyire bírja majd Viktor a támadásokat hárítani, hisz a média nem csak a Hír tv-ből áll, mint azt mindannyian tudjuk. Több módon lehet kikezdeni a köz szolgálóival, emlékezzünk csak vissza egy bizonyos könyvre, ami címlapján egy öreges(cs)kedő nénike csókolt kezet a Viktornak. Ebből a remekműből második rész is van, horoszpókkal, meg mindennel. A könyv Viktort tette még több ember számára ismertté, s Viktor meg közvetve a szerzőt, a zseniális dr. Kende Pétert, akinek ezúton is termékeny írói jövőt kívánunk, kérve a teremtőt, hogy tartsa meg jó szokásában még egy-két könyv erejéig, így boldogítva a jobb- vagy a baloldal (valószínűleg jobboldal) aktuális csődörét, akit a magyar háziasszonyok sikítva fogadhatnak, és ott csókolhatják majd, ahol nem szégyellik.

Majdnem egy világ omlott össze bennem a minap, mikor meddő órán a tévét bámulva egy videóklippet volt szerencsém megtekinteni. Az olvasóban ezzel kapcsolatosan először felötlő kérdést elutasítom, nevezetesen, hogy miféle idióta az, akiben ettől világok omlanak össze? Ki nem látott még videóklippet? Ilyet vagy olyat, könnyűzeneit, művészösseth, pornóssath? Háp kérem... Lehet, hogy idióta vagyok, s ha igen is, talán nem ezért. Hadd magyarázzam meg.

Hosszú évekkel ezelőtt, amikor irdatlan metálos szívem a durva mínuszokból olvadozni kezdett, s emberi érzések egész sorát kellett újra megtanulnom útban a sötét oldalról visszafelé, az érzelmek eme elsöprő viharában, sodró erejű széllel szemben megtett utam során az egyik mankót a könnyűzene softosabb variánsai közül az elfogadhatónak minősített opusok jelentették. Hosszan lehetne sorolni ezeket, hisz minden nyáron felbukkan egy tucatnyi zene ebből a fajtából, amit agymosásig ismételnek. Viszont, amik rám e szempontból pozitívan hatottak (mivan?!), azok általában a haveri körben is hasonló visszhangra találtak. Persze nem egyezett mindenben az ízlésünk, hisz korábban, a metálos (grrrr) időkben is volt, aki a Slayert szerette, volt, aki kiröhögte, volt, aki szerette a Maiden-t, a Judas Priest-et , vagy a Megadeth-et, de volt, aki a Metallica-ra esküdött. Sokféle zenét hallgattunk, s teljesen egyetérteni talán csak a zenei gyökerekben tudtunk, ami a Beatlestől Rolling Stonesig, a Who-n át a Led Zeppelinig, Jimmy Hendrixig, Woodstockig, vagy messze azon túl ágaztak Deep Purple-lel, Black Sabbath-tel, időzavarral, és így tovább. Az egyik vitás sláger(argh) az Xperience - Never ending dream c. klippje miatt volt. Ahogy azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért szerettem, s szeretem a mai napig egy régi animációs gyurmafilmben hallott „Krisztofóóróóó” felkiáltást, úgy nem tudom megmagyarázni azt sem, mi ez az ellenszenv ezzel a számmal s klippjével kapcsolatosan, hisz szeretek disco számokat is hallgatni, ott van például a Bee Gees staying alive-ja. Ráadásul annak a klippje is tetszik, s a ruházatukat elnézve mai napig elgondolkodtat: megkopott geometriai ismereteim restaurálására bírva rá engem. Képzelem, mennyire tematizálta a bulikat akkoriban ez a nagyszerű nóta, aminek stílusokon átívelő jelentőségét számos átdolgozás bizonyítja, a post punktól a doom-metalig. S ha már doom-metal, akkor kéne valami nyári metál sláger, így ősszel, minden előzmény nélkül, csak bizonyítandó a lélek örök nyárral felérő ragyogását. Talán Van Halen munkái közt találnék valamit, vagy valami glam-metal produkció is megtenné, de mivel ilyet hirtelen nem lelek emlékezetemben egy Sing Sing dal szövődményének köszönhetően, máshonnan keresek hát szomjas füleimnek vmit(jaj), képzavar itt, és alant.

 Viva la instrumental hard rock

Viszont, hogy a címben leírtaktól nagyban ne térjek el, meg kell, hogy említsem e post valódi célját: Robbie Williams - bodies c. klippjében hallottakat, ahol bájosan keveri a Krisztusi megváltás témakörét a buddhizmussal (Bodhi fa?), míg a szám véget nem ér. Hogy mennyire meggyőződéses, s mennyi szól a rímeknek, azt inkább nem feszegetném, ahogy mélyebb elemzésbe sem merülnék most. Hangsúlyozom, nem a sekélyesség okán mondom ezt, hisz annyi zenét hall manapság az ember, s egyébként is a modern művészetekben nehéz felszólalni, hisz annyira sok az áthallás. Nyilván nehezen várható el a mai világban, hogy valaki nyíltan ide vagy oda tegye le a voksát isteni kérdéskörben, s mivel e zenész munkássága esetében beszélhetünk előjátékról - gondolok itt az Angels c. számára, ami nem is volt olyan rossz punnyogás - joggal érheti a vád, hogy mi ez a túinván tendencia? Ráadásul a szám végén úgy hallottam, hogy kétkedik a megváltás tényében, amit bántónak éreztem, mint később kiderült hibásan hallottam ki ezt a dalból (sőt!), így hát megnyugodtam, s ez úton megkövetem egy, már említett régebbi slágerével.

Az újat mindenki keresse meg maga, mindent összegezve szerintem jó lett, érdemes.

Legfrissebb kimutatások szerint a Fidesz a kétharmados küszöb környékén somfordál, ez pedig nagyon jól tudjuk, hogy mit jelent, amennyiben a pillanatnyi erőviszonyok a kampányban sem sokat változnak. Az addig hátralevő bő fél év alatt a jobboldal kitalálhatja mit is kezdjen majd a győzelemmel- az biztos, hogy előnyösebb a helyzet, mint 2002-ben volt az emeszpének.
Az akkori a baloldali győzelem bizonyos szempontból meglepetés volt, az első forduló mindenképp. Most nem kell túlspirázni semmit, semelyik oldalon. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a választók köszönik szépen, és a politikai idiotizmusból ennyi pont elég volt nekik. Szinte várom már a tavaszt, amikor kihirdetik a győztest, ki új magasságokba vezethet mindannyiónkat. Az, amit az utóbbi hét évben a kezdeti népszerűség ellenére (és éppenséggel annak dacára), büszkén bemutathatott a magyar kormányzat ország-világnak, a „legelfuseráltabb politikai szerepvállalás of all time”, ami színpadon felérne egy, a singer varrógép percenkénti átlagát megszégyenítő gyorsaságú öntökönszúrás sorozattal. A folytatás csak jobb lehet, képletesen és átvitt értelemben is.
Viszont, hogy ki lesz az a büszke egyén, aki beválallja a kampányt az emeszpénél még nem bizonyos. A szocik mindenáron Bajnait akarják, s ez érthető is; hozzáteszem, azt az arroganciát, amit Feri volt képes kihozni a magyar választóból, nagyon kevesek adottsága. Ha lenne némi humorérzékük, és belátnák az elkerülhetetlent, akkor Gyurcsánnyal kampányolnának. Még lehet, hogy el is mennék valamelyik rendezvényükre, hogy végre láthassak egy igazi búcsúkoncertet.

Igazándiból a miniszterelnöki székre csak egyetlen esélyes jelölt van, igazi kihívó nélkül, s ez a megállapítás a teljes belpolitikai szcénára igaz; lévén Bajnai csak egy kört vállalt. Az új vezetőnek, ha visszavonja elődje rendelkezéseit, ha nem, számos fronton kell rohamot indítania a néhol még mindig létező kőkori-kommunista viszonyok ellen, amire a magyar társadalom nyitottsága is megérett, látva ezek - az elégséges osztályzatot is csak alulról megközelítő- működési hatékonyságát. Hála a magasságosnak, a privatizálás eszetlen rohamait túlélt s még állami tulajdonban maradt stratégiai ágazatok modernizálását van most lehetőség piaci alapon, de állami tulajdonban újjászervezni. Ezekkel nem kevés teendő lesz, hisz olybá tűnik, hogy a válságkormány intézkedései, ha meg is mentik a sűllyedéstől az országot, az emelkedőpályára álláshoz más is kell. A csapásirányt határozottan kijelölték, amit eddigiekben a nemzetközi gazdasági potentátok jónak értékeltek. Néhány kérdésben határozottan egybeesnek a vélemények politikai pártállástól függetlenül, viszont az ország lakosainak újabb és újabb megfejésekorszorításakor nem egy utolsó gondolat, hogy azok hogyan, és mennyit képesek még elviselni.

Bahmut megkísértése.

Most talán nem érdekes, hogy az átlag választó milyen könnyen vagy gyorsan felejt; ez függhet az emlék milyenségétől is, de kimerítően csak a szakma nagyjai tudnának erre válaszolni, őket meg nem kérdeztem meg. Most tutter konzikör jön, de hosszútávon a lehetőségek végtelenek; talán ehhez elég annyi, hogy Gyurcsány Ferenc nem koncertezik, nem mond le pártagságáról, csak visszavonul pártbankárkodni.
A jobb oldalon voltak, s vannak próbálkozások, de Orbán Viktornak nincs reális alternatívája. A jobbik felejtős, ugyanis azon túlmenően, hogy kötelezővé tennék a székelyábécé és a kettős honfoglalás tantervbe foglalását különórás tárgyként, semmi konkrét megnevezhetőt nem képesek elénk tárni kormányzati terveikből. Mondjuk, a Fidesz sem szaggatja az istrángot ezen a téren, aminek lehet, hogy lesznek személyes következményei bizonyos időn belül, mert a tejjel-mézzel folyó Kánaán nem fog ránk rontani pusztán a kormányváltás miatt, akármennyire is szeretnénk, s lehet, hogy az ennek nyomán esetlegesen kialakuló csalódás egészen magas szintekre is felcsaphat a majdani ellenzék hathatós közreműködésével.
Addig is, meg akkor főleg, mindannyiunknak, kik szeretnénk Magyarország sorsára pozitív irányban hatni, nyitott szemmel és füllel kell járnunk készen mindenre, ha Kossuth mégis üzenne.

Át vagyunk politizálva mindennapjainkban. Szana meg széjjel; szörnyű. Mert, vannak olyan boldogabb részei a világnak, ahol mindez a mértéktelen eszetlenség és acsargás csak a mozifilmek vásznain lehetséges. Ez itt, most nem olyan. A helyzet az, hogy engem nagyon elkeserít ez az egész, ugyanis, egy ilyen helyen, mint kishazánk, az igazán jó jelenetek függöny mögött zajlanak- micsoda igazságtalanság! Hát ez az egész értünk van, nem? S így akinek nincs bérlete, annak nincs oda bejárása, s csak a köztéri low-budget balhékkal tudja jóllakatni magát. Mit nekünk BKV...piha. Hol van már Őszöd fénylő csillaga, az igazi politikai showbiz netovábbja, és a népszínház életre hívója? A forradalmi pártnak forradalmi pillanata, ami elhozta a csipkerózsika nemzet ébredését materiális álmából?!
Húj de egységesek voltunk, hogy feltették nekünk virtuálisan a kérdést, ami magában hordozta a választ: Őszöd nem öszöd, nem kapsz mást...ami után jött ugye az ébredés, az igazán morcos, Fico is csak hallgatott akkor, mert tudta, hogy az alvó oroszlánt nem szabad ba..ogatni, hiába már csak papíron alszik. Mert minden csipkerózsikák mesebeli országában nekünk a Gramm testvérek (Feri, mint tünemény; emeszpé, mint jelenség; eszdéesz-a láthatatlan) szórták a jóságot kiporciózva mindenkinek roppant fi(d)neszesen (?!?): jut is marad is; tej, kenyér, lókolbász-szalámi; oszd meg és uralkodj; nem, attól nem véd. Mi meg mertünk kicsiben álmodni nagyot.
S mégis, mindezen dolgok ellenére, ilyen erős szembeszéllel, a négyéves ciklus megmaradni látszik sértetlenül, megpróbáljuk befejezni, amit elkezdtünk. Ha más nem is, ez dicséretes, a ratio diadala az érzelmek felett. De egyébként, tökre uncsi ez az egész, már a buziparádéban sincs semmi érdekes, nincs mán náculás se, hétköznapivá silányulunk. Ráadásul lepaktálunk a tótokkal is...eehpfúúj.

Éppen e miatt történhetett, hogy valami izgalmassal birizgáljam meg viszkető retinámat, egészen az államokig kellett elsajtóböngészkednem valami szaftosért kiszáradt ajkaimnak. Ím hát:

„Szörnyű története ez, az aljas és illegális baljós idegennek, aki behazudta és –csalta magát az USA kormányának legmagasabb hivatalába. Intellektus és bűntudat híján, Obama elnök csak egyetlen dolgot művel, de azt annál jobban. Mindenkit, aki él és mozog – férfiakat, nőket és gyerekeket – szocialistává változtat. Ezt sulykolja mindenkibe hatáskörén belül, így akarván az államokat egy szocialista országgá varázsolni, és maholnap már rád lesz szüksége ehhez!”

Ilyen lehetne a reklámja annak a szocialista dráma filmfeldolgozásának, ami erős kritikai éllel, de hűen jelentítené meg az államok elnökének pillanatnyi álláspontját gyermeknevelés terén. A post, ahol mindezt találtam, egy szociális internetes hálózat oldalán jelent meg, és elég érdekesnek tűnik első olvasatra. Mondjuk, azok után, hogy az USA elnökének egészségügyi reformot bemutató beszédébe az egyik képviselő könnyedén közbekiabálhat, már nem is kell nagyon csodálkozni. Az azóta a "hazudsz" ragadvánnynévvel gazdagodott Joe Wilson képviselő már megkövette elnökét, aki meg is bocsájtott neki. Így tehát a kulturált versengés a még nem szocialista lelkekért tovább folytatódik, s a következő csörte előtt itt egy kis politikai véres rongy az amerikai fogyasztók szájának az íze szerint, avagy tanuljon-e vagy se az a büdös kölök?

Könnyen érthető az egész, gondoljunk csak a boldogabb részeire a világnak!

-Szóltál valamit, Robert?
-Nem?! Akkor inkább nézzük...jó?

Na végre mán, hejj! Hosszú böjt után ismét megengedheti magának néhány millió focidrukker kis hazánkban, hogy büszkélkedhessen a BL-főtáblára jutott csapatával. Mondom ezt talán mindenfajta túlzás nélkül; elég csak a jegyeladással kapcsolatosan hallott panaszkodásra gondolni, nevezetesen, hogy kevés volt. Úgy tudom hozzávetőlegesen mintegy 30-35 ezer néző tekinthette meg a helyszínen a visszavágóját annak a meccsnek, melynek az odavágója után sokan bizakodtak - velem együtt -, s mint az később bebizonyosodott, nem ok nélkül. Mert hát valóban, csak a legnagyobb futball fanok emlékeznek a fradi valamikori BL szereplésére, így tizenhárom év távlatából. Pedig az sem volt piskóta, volt néhány emlékezetes meccs még Lisztesékkel, Kopunoviccsal vagy Kunticcsal. A dolog lényegén, mit sem változtat, hogy az akkori 16-os mezőny most a duplájára bővült, ugyanis a felhozatal is erősebbé vált, úgy tűnik ez esetben velünk együtt.
A loki már évek óta magányosan ropta a nemzetközi porondon a magyar csapatok helyett. Több kisebb-nagyobb eredménye közül az egyik, hogy évek után egyedüliként talpon maradt a tavaszi kupakörre is, majd a horvát bajnok kiütéses búcsúztatása miatt lehettünk rájuk büszkék. Egész idáig, mert ez a legújabb, s mindezidáig legfényesebb eredményük a legnagyobb magyar csapatok közé emelte őket, s az utóbbi években mindehhez a bajnoki címek is szépen gyűlnek. Bravo cívisváros, csak így tovább!!!
S aki még nem látta volna a gólokat:

Ha valakinek még nem volna tiszta, akkor hagy segítsek. A szlovák fél, Sólyom László Hősök terén elhangzó beszéde után kezdett el púpozni, mint cincike vauvaura. Reakciójuk nem több mint politikai haszonszerzésre alapozott öngerjesztő nacionalista paranoia, amit néhány százalék szlovák kajál; ahogy náluk is, úgy nálunk is működik a dolog, lásd: Jobbik. Úgy tűnik, hogy a szlovákok még midig könnyedén megrészegülnek gazdag történelmüktől, mint mondjuk Robert Fico egy tv-interjúban, elmerengve egy olyan király(?!) kultuszán, akit eleink minden seregével együtt, keresztbe nyeltek le anno domino, s mégis; mondván: kicsi, vesztes, de legalább a mienk. Nem ismerem a szlovák kultúrát, bevallom, nem ismerem a történelmüket; nem tudom, hogy Szt. István korában volt-e egy tömbben a határainkon belül szlovákság, vagy csak macik és farkasok grasszáltak akkoriban ott, igazzá téve a tételt, mi szerint, Szt. Isván nem az ő királyuk, az ő királyuk Szvatopluk. Amit viszont látok és (fel)ismerek, az az eszetlenség. Legyen az akármelyik oldalon. Jelen esetben, a szlovákok rettegnek függetlenségükért, hogy Sólyom László egy személyben annektálja az egész felvidéket.

Az van, hogy jelen helyzetben a köztársasági elnökünk, nem nagyon tehetett mást, elment addig, ameddig elmehetett. A helyzetet nagyon nehéz kezelni, mert a nemzetközi politikai porondról -úgy tűnik- az égadta világon senki sem fog melletünk pálcát törni, viszont a határhoz el sem indulni lett volna csak igazán nagy bűn. Mintha csak aláírnánk saját kivégzésünket. A szlovák féllel való együttműködés jegyében, talán szerencsésebb lett volna Sólyomnak találkozni azzal a kollégájával, aki lefekszik a szélsőjobbnak is, csak hogy hivatalában maradhasson; talán. Viszont akkor lehet, hogy csak ismét bocsánatot kértünk volna -ha csak átvitt értelemben is-, hogy létezünk. Bocsánatot, hogy van felvidéki magyarság, hogy itt vagyunk, szerte a Kárpát-medencében: Kárpátalján, Erdélyben, vagy a Vajdaságban, Agyarországban. S hányszor megtörtént hasonló ellenünkben, mióta világ a világ, s hányszor megfizette már a magyarság valamikori hibás politikájának az árát, amit, helytelenül alkalmazott valamikori határain belül, saját kisebbségeivel, s amelyet azok nagy hálásan visszaszolgáltatnak kamatostul, amióta csak tehetik - jó mestereik voltunk!
 

S amennyire felesleges keménykedésnek tűnhet mindez, a magyar történelemhez szervesen kapcsolódó felvidékről egy emlékem, amikor kb. tízévesen szüleimmel és tesómmal próbáltuk dekódolni a szlovák szöveget Kassán, II. Rákóczi Ferenc sírjánál; akkor még nem vittek el minket a rendőrök, de most talán megint megtörténhetne ez. Tehát ha másért nem is, ezért biztosan szólnunk kell, hogy legalább ezt a jogunkat ne veszítsük el. A szlovák egy katolikus nép, annyira nem lesz nehéz megtalálni a közös hangot; ott is kellene politikai megtisztulás, addig is nincs más, mint a Ius Murmurandi.