Az éjbe nyúló sakkpartik egyik kedvenc szórakozásaim közé tartoznak. Na nem mintha órás hosszúságú játékokat játszanék, nem. Ezek villámpartik, amik roppant szórakoztatóak, van egy perced, kezdj vele, amit bírsz. Persze, nagyobb hullámokban 15-20 partit lenyom az ember, aztán beszélget, akarom mondani chatel, hisz ez az egész onláj megy, ahogy a Józsi bácsi mondaná.

Szóval történt az, hogy az egyik tűzszünet alatt, a nálam szűk tíz évvel fiatalabb, s kábé ugyanennyi idővel ezelőtt idegenbeszakadt hazánkfiával megbeszéltem, hogy ki milyen zenét is szeret, ismer. Nem veséztük soká, inkább visszatértünk a közös nevezőhöz, villámgyorsan, pedig, fura volt hallani, hogy a mai magyar popszcénát cseppet sem ismerő kolléga úr olyan együttesek neveit sorolja kedvencekként, amelyekről azt feltételezem, hogy -vele ellentétben- a saját generációjának nem sokat mondana, hisz a gulyáskommunizmus bő fürtű könnyűzenei terméséről volt szó. Súlyos. Itt van ez az ember, olyan zenékről beszél, amiket nekem is a háttértároló aljából kell előhalászni. Olyan volt, mint egy hibernált, a nyolcvanas évekből időalagúton keresztül idetévedt rajongó.

A második szünetben halloweenoztunk, az sem tartott sokáig, mondjuk meg is értem, annyira régóta még nincs kint az államokban, még család sincs, s még csak nem is a mezőgazdaságban dolgozik. A horror filmeket leszámítva engem is hidegen hagy a dolog e része, hisz pl. ki ne ismerné a nagy klasszikus Jason sztorit, mikor egy elmebeteg kiírt néhány bulizós fiatalt, úgy, hogy azok alig veszik észre, a buzgága sheriffel egyetemben, pedig volt ki sikítson. Gondolok itt Jamie Lee Curtisre, akinek nem ez volt az utolsó horror szerepe, pedig ilyen ősökkel, talán egy kicsit kifinomultabb filmekbe várta volna az ember. De ez is a showbiz része, s azért a John Carpenter rendezésében készült horrorfilmek közt vannak neves klasszikusok is.

Az is klasszikusnak számít, ahogy aznap szétvert a kollega úr. Gyönyörű befejezések, és sokszor azt sem tudtam, hogy melyik partit nézem. Na az is horror volt, szinte még fájt is. S amikor azt vettem észre, hogy a félelem megkörnyékez a következő vereség gondolatától, gyorsan gratuláltam és pá.
Félelem. Idővel hozzá lehet szokni, ha már elég horror filmet megnéztünk. Az évek alatt némi immunitásra lehet szert tenni, közben az ember ízlése is kikristályosodik, s lefárasztják a gagyi dolgok. Ezért van, hogy manapság nem nézek horrorfilmeket. Lássuk be, az igazán nagy pillanatai a horrorfilm gyártásnak már mintha elmúltak volna. Hát hol vannak ma a régi nagy klasszikusok? Sehol. Na mondjuk a District 9 jó, vagy nagyon várom az Avatar-t, de ezen túlmenően? Kész, kifújt. Ha valaki megkérdezné. hogy miről beszélek, annak azt javaslom hogy nézze meg Jason hollywoodi evolúcióját. Az egyik részben pl. már teljesen gatya, valami űrállomásra kijutott a tófenékről, és éppen ott próbál rendet rakni. Oscar díjas forgatókönyv.
S ha már Oscar-díj, akkor hadd említsem meg a számomra etalon, életem első horror filmjét, az Alien 1-et. Ott már az ötödik percben gratuláltam Ridley Scottnak, s így a hatodik perc már az utcán talált. Utólag visszagondolva, lehet, hogy van valami értelme annak a sárga karikának. Viszont nem az eszetlen sikoltozás vagy vérfürdő miatt voltam kénytelen idő előtt visszavonulót fújni. Az akció ugyanis roppant stílusosan van el-elszórva a filmben(mint később megtudtam). Van hentelés, de úgy porciózva, ahogy arra csak az ínyencek képesek, tehát nem kellett leszerződni egy ketchup gyárral a film elkészítéséhez.
Ettől van egy hangulata a filmnek, amivel néhány percig ébren tudja tartani az embert. További érdekesség, hogy egy-egy C64-es prüntyögésen kívül, ohne számítógépes effekt. Aki még nem látta annak kötelezően ajánlott.

Be akartam ide vágni az első 5 percet a filmből, amiben nincs egy árva mukkanás se, hangulat viszont annál inkább, de nem sikerült, ezért csak egy trailer jön. :(