Miután napokig képtelenség volt egynél több hírt kipréselni a zseniális teknősből, változás meg semmi, se előre, se hátra, ezért, eeh. Valamiről meg beszélni kell; kétségbeesni sosem szabad. Ezt most magamnak írtam.
A sors sajátossága, hogy úgy színezi a szürke hétköznapjainkat, hogy azok még magunknak is tartogathatnak meglepetéseket, főleg, ha az nem is hétköznapi. A fantasztikus felismerés utáni láz elég gyorsan elmúlhat, hisz az ember nem is tudja néha, hogy mit tudott meg, ha megtudott egyáltalán valamit. Pedig bizonyosság az van mindenről, láttam, látszott, te is tudod milyen az, ha nem is voltál ott, nem te fényképezted, s mégis belelátsz, ha UFO ha nem. Bele, a mélyibe. Meg hát látszott rajta ez meg ez, és hát egyébként is annyian foglalkoznak vele, hogy azt hittem összeomlik, nem bírja ki, amíg mindent meg nem tudnak róla, aki talál, az kereshetett alapon. És hát, újra csak ide, visszajutottam. Egyszer már jó volt, érzem, most is az lesz.
Nem is tartott sokáig, s megint valami horogra akadt. Így utólag visszanézve be kell vallanom, hogy magyarázkodásnak tűnik, s tudjuk, hogy ez a bűnösség jele, és mivel azt is tudjuk, hogy az eredendő bűn alól nincs menekvés, az a minimum, de akciósan van még a kollektív bűn - ki is lett utalva - mutathatunk hát a kis ujjunkkal, pontosan magunkra, ugyanis fetrengtünk benne, így lettünk lesajnáltak. S az egyszer elcseszett bizonyítványt nehéz újraíratni, de nem lehetetlen. Sok szorgalom kell, és kitartás. Na meg tartós béke. A valóság árnyoldalának érzékeltetésére ez a kijelentés roppant alkalmasnak látszik, hisz ennek a megjelenésével köthető egybe az a totalitárius rendszer, ami a világ másik felével suttyomban hadakozott vagy negyvenöt évig és kommunizmusnak hívták. Gyógyírt az sem jelentett s nem is hozott, csak pletyka szintjén hallhattunk valamit egy Hruscsov-Kádár találkozóról. Pedig számos fórumot megjárt már a mi ügyünk és ez csak egy volt a sok közül, nem az első, s nem is az utolsó.
Itt jön tehát egy videó, ami emlékeztethet minket egy angol úriemberre, aki bevállalta a nemzetközi sajtóban; jó arc lehetett. Körülbelül, mint az Aranypolgár főhőse. Ő volt az, aki felhívta a figyelmet, a nemzetközi jogot, s szokásjogot sértő, és az európai államok számát tekintve teljesen újat hozó, később sokak által megkérdőjelezett, s mai napig viták forrásaként szolgáló első világháborút lezáró békediktátumok abszurditására, amik első körben közel húsz évig bírták, s valószínűleg az első és második bécsi döntéssel kerültek a valóssággal közel legteljesebb harmonikus kapcsolatba, ami az etnikai-arányok normalizálását illeti. Azokat meg normalizálni kell, ha nem is úgy, ahogy azt a győztesek tették azzal a Magyarországgal, amelynek valamikori területén egy árva puskagolyó se dörrent, s mégis háború sújtotta övezetté lett. Persze csak akkor kapnak ilyen választ, ha engem kérdeznek. Kérdezzenek az egykori kisantant országainak örökösei közül valakit, akkor mást fognak hallani. S mivel az európai népek kórusa az örömódát együtt zengi, együtt is kell megtalálni a választ rá, nagyvárosi módon. Üdvözletem Kertész Imrének!
