Hogy a könnyűzene és a komolyzene között tátongó űrt összefércelni próbáljam, gátolva az egyetemes kultúra további sebesedését ezzel a poszttal, az, higgyék meg, nem kis vállalkozás, drága barátaim. Sokak szerint maga a könnyűzene megjelenése a heg, métely, seb (stb), kik hivatkozási alapként nem egy-két évtizedet ugranak vissza az időben, hanem inkább évszázadokat mondjuk éppen az oly nagyon kedvelt klasszikusokig. Nekik a lesajnált kaszt ténykedése csupán talmi csillogású csepűrágók hétvégi diadala a zene tiszta csengésű érchegységeiben beláthatatlan szférákba vezénylő mesterek magnum opusaihoz képest. Mondjuk a könnyűzene legjobbjai nem felejtik gyökereiket, gondoljunk csak a Roll Over Beethoven c. szerzeményre, mégis a komolyzene talán kevesebb kapcsolódási pontot keresett vica-versa. Ezzel a poszttal nem titkolt szándékom – a dolgok természetes sora szerint -, hogy a kapcsolódási pontversenyben tovább erősítsem a könnyűzene felől nyújtott jobb kezek számát, reméljük nem teljesen kétbalkezes módra.

Ugyanis nem kevesebbre vállalkoztam, minthogy megpróbálom megmagyarázni a létét annak a bácsinak a zenekari árok szélén, aki nem az öngyilkosság gondolatával packázva méregeti az ott levő mélységet, hanem szándékoltsággal, elhatározottsággal, szenvedélyességgel, céltudatossággal, s remélhetőleg mindezt egyszerre minőséggel. Aki képes felmérni, megadni, ritmizálni, kiemelni, hangsúlyozni, elhalványítani, felkorbácsolni, lenyugtatni, s mindeközben néha-néha olyannak tetszik, mint akinek a lába betonbölcsőbe ragadt, s megtámadta egy darázsraj, hogy aztán később minden rezdülésre figyeljen a további csípések elkerülése végett, vagy félig szenderülten alélva inogjon a méreg lassú szétáramlásától. Legalábbis első emlékem kb. hétéves koromból ez a lenyomat, egy, a zeneakadémiáról a tv által felvételről közvetített koncertnek köszönhetően. Azért, azóta eltelt néhány év, s kezdtem egyre kevesebbnek érezni azt a tudást, amit a karmesterségről sikerült összekaparnom. Így jutottam el ide.

Tehát, lássuk a definíciót:

A karmester előadóművész; a nagyobb zenei együttesek vezetője, mind a próbákon, mind az előadásokon. A zenekar összjátékát kézmozdulatok jelrendszere segítségével irányítja. (wikipedia)

Hurrá! Ebből biztosan mindenkinek megvan a kis pálcika, amivel a maestro a legyeket kergeti. Namármostan, ez nem csak úgy simán egy fél kuaizi, mit megduplázva tömi magát az emberiség 30%-a, nincs is olyan múltja, hisz 3-4 ezer év helyett csak hozzávetőlegesen a tizedével büszkélkedhet, mégis a szellemi táplálék egyik elidegeníthetetlen szimbóluma zenész körökben. Annak a szellemi tápláléknak, mely felszolgálása, s körítése önmagában szavatolhatja a műveltség látszatát, s a minőség mérőfoka sokak számára ebben ki is merül. De vajon ki mondja meg, hogy az valóban minőségi szellemi táplálék, vagy bóvli ótvarosság, azaz ha nem is halálos, s közvetlenül, akár rögtön ható, de mégis mérgező valami. Bizony jó lenne, ahogy a régi időkben az ezüstből készített pálcika a mérgezett ételt, úgy manapság a hasonló minőségű szellemi (-nek szánt) táplálékot jelezné e csodálatos eszköz elfeketedéssel.

Sokan mondhatják olvasva a fenti sorokat, hogy ennyi. Valaki fog egy darab fát, azzal hadonászik egy keveset, néha komolyan pislog, és kész. Ha ez valóban így lenne, akkor azon nemzetek, ahol a krikett, vagy a baseball, vagy a bokken használata divatos a karmestertermelés monopol szuperhatalmai lennének, de a valóságban e kettő nem fedi egymást. A karmester ugyanis művész, a legműveltebb fajtából, aki alkalmas a zenei/zenekari kultúrát önmaga munkássága által megfelelően reprezentálni, tálalni, hűen megjeleníteni. Ő lesz az, aki egy társaságbeli vitában kimondja a verdiktet, hogy Beethoven mostan klasszikus, vagy romantikus zeneszerző. Arról nem is beszélve, hogy az igazi zeneszerző, ha nem is ördögien jól, de képes arra, hogy az összes hangszert megszólaltassa, amelynek dirigál - a felfuvalkodott tamáskodók próbálkozhatnak autodidakta módon egy kis trombitálással például.

A felkészült karmester egészen pontosan a további képességekkel kell, hogy rendelkezzen:

-         képes legyen a zenekari vezénylés magas szintű manuális technikáját alkalmazni, nemcsak szükség esetin,

-         mint már említettem, multiinstrumentalitás (ha ennek így van értelme; hozzáteszem, ha nincs, akkor is),

-         ismeri az emberi hangot, a hangalkotás, hangképzés elméleti és gyakorlati kérdéseit (lalala),

-         a zene/zenekari művészet történetét,

-         ismeri megfelelő szinten a magasabb zenei és technikai igényű zenekari repertoárt, a stílusokat és a hozzájuk tartozó előadóművészeti-ismereteket a zenekari művészet különböző ágazataiban, a zenekari műfajokat és stílusokat.

Aki igazi nagymester akar lenni, annak a fentiekből még további 34 majdnem teljesen teleírt sorban részletezett alkalmassági kritérium-rendszernek kell megfelelnie, amit még felsorolni is nehéz volna, nemhogy teljesíteni. Ám, ezáltal a legnagyobb zeneszerzők gondolkodásmódját lesz képes tisztán visszaadatni a zenekarral, azaz betanítani és megszólaltatni. Képes kell, hogy legyen a műveket különállóan értékelni, a stiláris kompozíciók technikai-esztétikai kontextusában. Valamint minden egyéb mellett természetesen a zenei köztudat, közélet alakításában tevékenyen részt kell vennie, és annak irányt kell mutatnia. Éit, avagy és így tovább.

Akinek ettől jön meg a kedve annak hajrá, előre!, akinek meg ettől megy el, az meg úgysem mond igazat.

*szerkesztői kiegészítés:

-ja és a legfontosabb!!!; ha ettől jön meg a kedvünk, elmegyünk egy hangversenyre, s a bunkópé megint bekapcsolva felejtette a mobilját, azt a kis okost vagy mit - legyen bármi is a gyártási neve -, verjük csak meg. Persze, azért várjuk meg míg kijjebb kerül az épületből, hogy csak őt, s ne a hely szellemét büntessük.