Szóval a latinosok. Ez az a társaság a világmindenségben, amelynek ugyanúgy halovány segédfogalma sincs a tényleges történésekkel kapcsolatosan, mint akármelyikőnknek, mégis gyenge lelküknek valami renyhe szíverősítő gyanánt örömmel szolgál, ha az életnek nevezett totális katyvaszban legalább a címkézés megadatott nekik, s mindezt a latin nyelv felhasználásával végezhetik el. Persze, mint minden holt nyelv esetében, itt is gyakran csak a sötétben tapogatóznak ezek a mondvacsinált nyelvészek, szóval viszonylag könnyű lelőni őket, ha elmélkedésük már inkább terhes, mint szórakoztató. Külsőre nehezen megkülönböztethetőek, lévén a tudományok nyelveként az élet számos területén szükségeltetik a latin valamilyen szintű ismerete, s így már mindenhova beférkőztek ezek. Viszont, a könnyen felismerhető középiskolai latin csoportokat - ahol legelőször találkozhatunk e külön utas okoskodással - millió másik csoportosulás elé helyezi suta félvigyoruk, melyet kiskutya módra mindenkori mentoruk felé irányoznak hálásan, aki lépten-nyomon dicséri őket, ha e minden ízében rendhagyó nyelv valamely hányásutóízű rejtelmességét véletlenül kiböfögni találják.

Hosszú gyakorlással fejlesztheti ki az ember, e suta, áltudományos, bölcselkedő karakterét az üres elméletek magisterének, hogy majdan, mint egy igazi közösségi tekés képes legyen felismerni, hogy mikor, melyik elmés szólásmondással tud tarolni istenesen. Gyakran az sem kell, hogy az egész koherensen illeszkedjen az adott szituációhoz, hiszen a valódi nagy blöffölők nem tyarral gurigáznak, hanem igazgyöngyöt a gyesznyók elé alapon teszik ezt. A mindennapi életben megjelenő bármely jelenségre próbálnak adekvátnak tűnő nyelvi választ adni, amely igazi fából vaskarika, suta igazodás a halovány kultúrorigóhoz; a változatlan világi törvények és a mélyülőnek tűnő emberi megismerés inerciarendszerében. Talán pont ez az, ami megadja ezt a nehezen megfogható, elcseszett báját a féltudományos szenvelgéshez az arra fogékony idiótáknak. Láthatjuk tehát, hogy a művelt rétegek milyen szinten függenek e státusszimbólikus mankótól, ahogy én is a sántító jelzős szerkezetektől.

Azért részben felmentés adható a tudományoskodással bűnbe esetteknek a miatt, hogy a latint kissé misztifikálja a holt faktor, amitől összességében nagyon trendinek tűnhet. Valószínűleg ez játszhatott közre abban, hogy a tudományok ilyen szinten függnek tőle - ez a mindenkori fránya divat, aminek hatása alól én sem tudtam teljesen kivonni magamat. Megemelem tehát a kalapom a hellén kultúra, s a titokzatos kelet anyagi és szellemi kincseinek átmentői előtt, de nem teszek így, nem tehetek így a latin kultúra maradványain eltespedő semmiben dagonyázóknak, kik annyira tekinthetők a latin műveltség reprezentánsainak, mint amennyire az újlatin (oláh) népek a valamikori birodalom utódjainak. Mostani gyónásom tehát számomra is fájdalmas valahol, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy a római kultúra, egy nagy nullásliszt. Ehhez csak annyit, hogy azok a megboldogultak úgy próbáltak meg imperialistásat játszani, hogy még számolni sem tudtak rendesen. Bárki is próbálja megolvasni sete-suta számírásukat, csak a legmélyebb szánalommal gondolhat vissza rá, mint a matematika fekvőrendőrökkel telepakolt zsákutcájára, ahonnan csak az arab (akik - egyébként - ezen egyetlen dolog kivételével mindig is képen kívül voltak a dolgok mindenkori állása szerint egészen a mostani forradalmakig) számjegyek megérkeztével tolathatott ki az emberiség. Az a sok nagybetűs ikszemcés kavarás egyértelmű bizonyítéka az analfabetizmusból idáig félúton megakadt intelligencia rendíthetetlen élni akarásának, ami megsüvegelendő, viszont árral szemben pisálni, már akkor is nehéz volt, így egyértelműen kijelenthető tehát, hogy az egységes Római Birodalom vesztét ez okozta. Népvándorlások és más nehézségek? Egy nagy frászt. Képzeljük csak el azt az újoncot, aki a császárbácsi MCXLI. évében született. Hát ki a franc tudja ezt dekódolni?! Vagy vásároljunk piát, kaját és minden mást egy 25 fős házibuliba, s ily módon vessük azt papírra. Sok mai ember, hasonló kondíciók mellett abban a korban bizonyosan éhen halna függetlenül attól, hogy azon szerencsések közé tartozik-e, kik a helynek és időnek megfelelő holt nyelvet beszélik, tehát latinosok, vagy sem. Hozzá kell tennem, hogy kevés kivételtől eltekintve, ezen szerencsések, a jelenkorban is egészen jó esélyekkel rendelkeznek ezen a területen, s most nemcsak az éhhalálra gondolok. Ugyanis a gyakorlatias ember sz@rik rá, hogy mi volt néhány ezer éve, s számos pozitív tulajdonságai egyikének köszönhetően gyűlöli is azt a szellemi keljfeljancsit, aki lépten-nyomon ilyen képtelenségeken mereng. Ez érthető, hisz minek megjegyezni a múlt heti lottó-számokat, ha úgysem nyertem. Ráadásul még vartyogni is azon az elmaradott mucsai nyelvezeten, s még csak abban sem lehet az ember teljesen biztos, hogy tudja is, mit beszél, pedig teljes hiábavalóság. A modern kori plasztik-felvilágosodás meghozza a verdiktet a régmúlttal e módon szolidaritást vállalók felett, kijelentve, hogy ez nem más, mint úri huncutság. Csak arra jó, hogy a jog és ember doktorok és mindenféle művelt népek kitöltsék unalmas perceiket vele, s szenvelgésük magasan szárnyalását valamiféleképp mégiscsak mérhetővé tegyék, legalább egymás közt. Ez a buziság előszobája, olyan, mint a művészet.

De mi van azokkal, akik csak félúton vannak eme szellemi megdicsőülés felé? Valószínűleg menthetetlenek. Régi mondás, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyj! Hát igen...ők nagy bajban érezhetik magukat, ugyanis a pökhendi akadémikusok holdudvarának akolmelegéből az ugarra szorult szellemi b-listások jelenléte mindkét oldalon arroganciát szül. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki egy kicsit is művelt, annak feltétlenül tovább kell rothasztania agyát, az ilyen valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott, kriptaszagú elmésségekkel. Sőt! Inkább figyelmeztetném őket: maradjanak bunkók. Ugyanis a már a nevében is gyanús, vég nélkül sorolható holt nyelvek - a legismeretlenebb sikátorbelitől a történelem főutcáján leparkoltakig - kiveszésének okai hosszas tudományos fejtegetések örökzöld témái közé sorolandók mellőzhetetlenségi státuszt biztosítva azoknak tankönyveink lapjain, megtámogatva egy kis latinnal, vagy ógöröggel, vagy bármelyikkel, amitől nem köt gyorsabban a megkevert betonom, s a kaszámat sem élezi meg ismeretük, s még az acélkohót sem lehet velük felfűteni. Az ilyenre, a jómunkásember magasról pakol. Mind, mind gyűlöletes marhaság, kártékony valami, mely előtt a holt jelző baljós óment hordoz, s amitől csak bajunk lehet, akár fizikai értelemben is. Persze itt nem arra gondolok, hogy a műveletlen, csak magyarul értő sors elveszejti a holt nyelvek valamelyikét beszélőket. Sem arra, hogy plö a latin tanulmányozása a lélekre olyan hatással lenne - lévén holt nyelv -, mely fiziológiai hatásokat váltana ki a testen, s melynek külsérelmi nyomai könnyen felismerhetők. Talán, inkább arról van szó, hogy ezen külsérelmi nyomok (ha megjelentek) attól válnak valóban könnyen felismerhetővé, hogy nem valami sejtelmes, Stephen King oldalait visszaidéző károgó vajákos cigányasszonyság átkozódása okozza, ami lassan, sunyi módon hat, hanem az erőtől duzzadó mindenkor józan és kimért dolgozó nép felelősségtudó tagjainak ösztönös együttműködése mentén keletkezik. A különbség tehát a kauzalitásban van, lévén nem a holt nyelv tanulmányozása indít el az emberi lélekben egy olyan folyamatot, melynek következményeképp önsebesedés indul be a testen, hanem sokkal inkább a nem megfelelő helyen való alkalmazása, mikor is a környezet, a társadalom szövetének immunreakciója indítja be a sebek keletkezését, a környező populáció egyedeinek közreműködésével. Elég csak rossz helyzetben elővarázsolni a kommunikáció eme elfuserált varázsnyulát, rögtön kontraproduktív lehet, s ahelyett, hogy rangot, emelkedettséget adna használójának, gyakran csak gyors megszégyenüléséhez vagy megveretéséhez vezet. Óvatosan kell megválasztani a közeget tehát, hisz bizony másképp szól ugyanaz a mondat a kocsmai, s másképp a mindenkoron józan polgári népség előtt a pódiumon. Viszont ha tanúi vagyunk - legyen az akárhol - egy üres okoskodás nyomán kialakult lincselésnek, s a változatosság kedvéért, nem minket vernek, csak bátran, szégyenérzet nélkül kapcsolódjunk be mi is, s rúgjunk a megátalkodottba néhányat, csak hogy tudja, merre van a Bagimajor, s mondjuk végül stílusosan: recipe ferrum.