Biztosan sokan olvastak arról a hírről, miszerint Ceausescu, a valamikori román diktátor tiszteletére egy szobrot emelnének Snornicestiben a helyiek. Történt ugyanis nem tudom pontosan mikor, hogy e település várossá avatásában igen jelentős szerepet vállalt az államférfi, állítja a helyiek polgármestere.

Nem is kell nagyon csodálkozni ezen, hisz e kommunista ember mégiscsak a pártelnöki székben ült majd 25 évig, s onnan vezérelte azt a huszonmilliós munkanélküli tömeget; s ha más nem is, ez mégiscsak valami. Mértékét tekintve, kb. annyira, hogy mindjárt érdemes legyen egy, talapzatával együtt majd 4 méter magas márványszobrot odabiggyeszteni a város főterére a hálás utókor nevében a kárpátok géniuszának. Ha nem tudnám, hogy milyen mérvű nosztalgiára képes az ember, s negatív emlékeit hogyan képes hagymázas szellemi fetrengéséből, akár romantikus díszletek közé helyezni úri kényelmében (inkább kényelmetlenségében) a múltba visszamerengve, akkor hosszabb gondolkodás nélkül is könnyen találnék más jelzőt e történelmi figurának, de mivel hiszek a jószomszédságban, ettől mostan elállnék. Ahogy annak felhánytorgatásától is, hogy mi módon fejezte be evilági pályafutását említett elvtársunk, kik, hogyan búcsúztak tőle, s ahhoz milyen szobor dukálhatna. Ezt, talán a románoktól kellene megkérdezni, s a válasz valószínűleg meglepne sokakat.

Ismert tendencia kis hazánkban is, hogy valamiféle aranykor-kultusz kezd körvonalazódni a kommunizmus éveivel kapcsolatosan a választók emlékezetében, s a mi diktátorunk, Kádár elvtárs személye körül, az igazságos és bölcs uralkodóra vezérre jellemző szigorúság (tilt), engedékenység (tűr) és jóra törekvés (támogat) karakterisztikája megjelenik, mindez párosítva egyfajta szeretnivaló gyakorlatiassággal, ami visszaköszön egész személyiségéből; beszédeiből, érveléséből, fogalmazásmódjából, és életéből - ahogy az a kommunista propaganda felvételein látható és íly módon (reményeim szerint) hamarosan a NAVA-n is.

E szemlélet virágzása - ahogyan keleti szomszédunknál is - feltételezhetően, nem ok nélkül történik, s vélhetően megjelenésének indokai egy tőről fakadnak. A szokás nagy úr ugyanis, és hát, két generáció kapott az ideológiai jóságból, amiben volt egy-két méretesre szabott cifra baromság, ha részleteiben szemléljük. Ha am block tesszük ugyanezt, akkor csak egy módon és csak egy dolgot kifogásolhatunk, az egészet, úgy ahogy van. S mégis, ki vitatja el a szociáldemokrácia szükségességét? Aki nincs rászorulva, az talán könnyebben vetemedik iylesmire, de azért egy teljes társadalmat a permanens forradalom álmába ringatni csak kevesek képzelőerejét múlja felül. Valószínűleg ezen kevesek közül kerültek ki a sokat látott vezéreink is (most a közép-európai népek nevében szóltam), s közülük Kádár és harcostársai valóban talán a bölcsek kövének birtokosa jelzővel illethetőek, de mielőtt dorombolni kezdenénk, emlékezzünk vissza viharos gyorsasággal távozott elődjére, mindenki kedvenc pajtására, az általános iskolai rajzórákon megjelenő politikai töltetű művek ihletének elsődleges forrására, ki a szocialista realizmus grafikai alfája, Rákosi „szabad-e körzőt használni” Mátyásra.

Az ilyenök nem érdemölnek szobrot, séhun.