A magányos mber.

 2010.12.11. 11:44

Ez az a fajta, mely a világ minden részén szánalmasan tengődve keseríti meg az egészséges emberi közösségek mindennapjait. Még oly nagy nemzetek, mint a magyar, sem volt képes kifejleszteni egyfajta természetes védekező mechanizmust megjelenésük ellen, nem is beszélve a kevésbé rátermett népek esélyeiről e téren. De hát kik is ők, és valójában mit akarnak? Lássuk hát!

 

Akárhol is üti fel fejét ez a lelki nyavalya, ezer közül is könnyen felismerhető a magányos ember, ugyanis, első ránézésre is baromi nagy homályt generáló összbenyomásával szinte könyörög létének az elismeréséért. Minden gondolkodó emberrel ellentétben, amely környezetével megpróbál kiegyensúlyozott viszonyban állni, a magányos ember az a típus, amelyik a legelemibb érdeklődést sem mutatja azok irányába, kiktől, saját magának kreált evilági purgatóriumának megváltását remélhetné. Ez a fajta attitűd, az embert leszámítva, sehol sem található meg az ökoszférában, még a legutolsó papucsállatka is tendál valamerre. Küldetése megmutatkozik legalább abban (ha másban nem is), hogy egy papucsra hasonlít, ami önmagában egy rejtett metaforája az alárendelt, de mégiscsak társas létnek, valamint létével ad táptalajt (karöltve a kacsacsőrű emlőssel) a kreacionisták homályos fejtegetéseinek, kik egy nagyobb szedett-vedett társulatnak, az emberiségnek kozmikus magányát próbálják megoldani sokismeretlenes egyenletként, transzcendentális szinten.

 

De vissza a lényegre, a társadalom testben és lélekben aktív fele által kisemmizett és lesajnált idiótákra, akik még saját magukat sem értik meg, s hajlamosak majdnem mindent elfelejteni. Ez alól talán a lélegzés képez kivételt, melyről, kibírhatatlan szórakozottságuknál fogva, ha el is feledkeznének, az mégis hűségesen kitart mellettük az után is, hogy sokadszorra önsajnálatukba ájulva szenderegnek e megmaradt feltétlen reflexnek köszönhetően. A biológia eme csodálatos, mégis hétköznapi példája nyomán láthatjuk, hogy tulajdonképpen akármennyire is szánalomkeltő kisszerű létezésük, szükségszerű is egyben, s talán még lehet valamiféle hasznuk is. Sok boldog percet okozhatnak például a munkahelyükön unatkozó kollegáknak, ugyanis mindig akad - magányos lyányka esetén egy bonviván, here esetén egy igazi fehérmáj - aki szívesen leoltja/leoltatja magát, valami trendi unalomtól és önámító segítőkészségtől vezérelve, hogy aztán később ugyanezen körben igazán nagyot szóljon a lelki Quasimodo titkainak kicsiripelése, kedvet adva másoknak is e vegetáló életforma további zsigereléséhez. Azonban akármilyen könnyen is a középpontba evickélhet siralmas életével egy adott közösségen belül egy ilyen senkiházi, az esetek többségében a legtalálóbb szó mégis a közöny lesz, ami leghűbben vissza képes adni a többség és eme elkorcsosult kisebbség viszonyát.

 

A téli borús magány által bárkiből lehet elcseszett lelki nyomoronc, kortól, nemtől, és nemi orientációtól függetlenül. Alaptípusának számítanak azok, akik lelkileg visszafejlettek maradtak. Ezeken tényleg csak röhögni lehet. Értelemszerűen felmentés ez alól a pubertáskor környékén tengődőknek jár, de az igazán nagy címerállatai a magányosoknak már ott olyan jellemárnyalattal bírnak, ami után kis szerencsével és némi ráérzéssel, ha középerős fűzfapoétákká serdülhetnek is, minden erőlködésük ellenére már magukba zárták magukat, s a stílustalanság bélyegét viselik. S hiába is viszik valamire az életben, ez még közel sem jelenti azt, hogy képesek lennének annyi hasznot hajtani közösségüknek, amivel ellentételezhetnék mindazt az energiát, amit az fordított integrációjukra. Ez alól kivételt, legfeljebb a kisállateledel-boltot üzemeltetők, a tamagocsi-gyárosok, és a többi értelmetlen hobbit megteremtő és kiszolgáló haszonleső árusok képezhetnek, akik talán a legjobban szórakoznak mind közül, és nagyon jót röhögnek a markukba minden egyes eladott marhaság után, melyek segítségével a magányosak fenntarthatják a hasznos létezés illúzióját legalább önmaguk előtt. Persze, állhatatos szorgalmuk miatt, adott esetben egy külső szemlélő vélekedhetik úgy, ha csak egy kissé is, de képes együtt érezni egy ilyen féreggel, aki éppen a századik műanyag hadihajóját vagy bombázóját gányolja össze otthon - ugye, nem kell mondanom, hogy teljes magányban -, mondván, hogy gyerekkorában ő is szerette a modellezést. A baj csak ott van, hogy ezek a mutánsok képtelenek a társas érintkezés legalapvetőbb formáinak az elsajátítására is, s így tehát torzult gondolatviláguk materializált lenyomata nem képes hasznosulni: besavanyodott egójuk inkább látja veszni becses kincseiket, semhogy más is örülhessen nekik.

 

Persze az önemésztésnek erre a fokára már igazán avatott magányos farkasok, vagy tündérkirálynők juthatnak el, s a teljes szeparáltság fekete öves nagymesterei útjuk során sokszor meginognak, s nem átallanak segítséget kérni másoktól, mielőtt teljesen elnyelné őket a magány. Természetesen, az esetek többségében mindezt olyan sután és esetlenül teszik, hogy a legoptimálisabb esetben is csak nagyon ritkán sikerül visszafordítani őket a sötét oldalról, ráadásul ilyenkor nagyon könnyű beléjük törölni a cipőnket, s az emberek egy része nem is habozik ezt ekkor megtenni, s mégis vannak, akik sikeresen visszatértek a lelki tespedtség bűzös posványából, valaki élőnek az örömére. Persze ez olyan gyakori, mint a fehér holló, ezért is kell megbélyegezni az ilyet, aki a csodás társasági lét, a kiegyensúlyozott és mindenkor sűrített bölcsességet sugárzó kisebb-nagyobb közösség transzponált prímszáma; nem érdemel semmit se. A legönhitegetőbb példánya is az ilyen fajzatnak, egy őszinte pillanatában - belátva saját korlátoltságát - talán még a sikeresség útjára léphet, ha van olyan szerencsés, hogy valami olyan dologba gabalyodik bele, ami nem a teljes csőd állapota felé viszi tovább. Mindez nagy valószínűséggel deus ex machina alapon történik, egyfajta kárpótlásként a normálisoknak, színezve az életnek nevezett kifestőt. Egyébként ezeknek találták ki a futottak még kategóriát, nevesítve: ilyenek lehetnek például a leszerepelt jazz zenészek, színészek, sportolók, stb, b-től zs kategóriáig. Ha viszont még ennyi sem adatik rongyos kis életükben, akkor jó eséllyel válhatnak valamely legális, fél legális, illegális élvezeti cikk teljes értékű rabszolgájává.

 

Hogy a magány és a meg nem értettség mélyebb összefüggéseit kutatandó még egy oldalba belekezdjek, ahhoz nem sok kedvem van, így is elég időt pazaroltam e ványadt kompánia sorstalanságának elemzésére. Viszont, hogy mégis az utilitarizmus oltárán áldozva, a közjót szolgálva hasznos tanáccsal láthassak el mindenkit, megjegyezném, hogy a fejét lehajtó, maga körül kórosan terjengő langyos szánalommal megáldott szerencsétlenek, vagy másik mintapéldányuk, az üres kalászt megszégyenítő ruganyossággal megáldott nyakú átkozottak, akik egytől-egyig a magánosok elfuserált csoportjába tartoznak, kórságukat alattomosan tovaragasztva képesek pestisszerű lefertőződést elérni bármely társaságban, ahová el merik tolni a képüket. Szóval, ha egy ilyet látunk az utcán, buszon, villamoson, házibuliban vagy akárhol, nagy ívben kerüljük el.  Ha elég bátrak vagyunk, s ha szeretjük a kalandokat, megpróbálkozhatunk meggyőzőek lenni, kirángatva ezzel lelki tespedtségéből a magány áldozatát egy alternatív módszer segítségével, ami talán eredményre vezethet: felebaráti szeretetből szimplán verjük meg őket.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kroki.blog.hu/api/trackback/id/tr412508602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása