Na most ez az a leves, amit ki kell kanalazni annak a többfogásos ebédnek a részeként, ami nem túl ízletes, és mégis meg kell rágni, le kell nyelni, meg kell emészteni. Ha kihányjuk, akkor azt visszaöntik a fazékba, s újra szedhetünk. Bizony ám, senki nem fogja lenyelni helyettünk a keserű pirulát, legfeljebb egy pohár eububorékos vizet adnak hozzá, hogy jobban csússzon.

Európában a legnépesebb kisebbség a 12 milliós cigányság. Megtalálhatóak az egész kontinensen. Szórványosan élnek, nem beszélhetünk egységes tömbről Kelet és Nyugat-Európában egyaránt megtalálhatóak. Akár hívhatnánk őket Európa kurdjainak is.

Integration.

Az bizonyos, hogy a többségi társadalom pozitív, nyitottabb hozzáállása nélkül nehezen fog menni. Mármint az integráció. E probléma megoldása viszont égetően fontossá vált, ugyanis embereket ölnek meg otthonaikban. Ez faszság, akárki volt, lője magát a Dunába.

Viszont volt Olaszliszka is, ahogy van egy, a cigánysággal azonos sorsú kormány, mely papol, s egyenlősdit remél, de az égvilágon semmit nem tesz. Márpedig valamit tenni kell, mert a helyzet durvul.

Nem próbálok meg szakmai okosságokkal előjönni, mert nem vagyok szociológus, emberke vagyok, aki szokott hangosan zenét hallgatni, szeret bulizni, és gondolt már a lottó ötösre, amit akár hívhatunk aranyesőnek is.

Na most. Szerintem minden magyar ember megérdemli ezt. Ha nem is a lottó ötöst, akkor a relatív jólétet. A lehetőséget, hogy segítsen saját magán, lehessen milliomos vállalkozó, átlagos kispolgár, zenész, űrhajós vagy mittoménmi. A labda lassan két évtizede a politika oldalán pattog, azon belül is, legtöbbet a baloldalon, ahol nagyon ritmustalanoknak bizonyultak a politikus népek.

Már pedig munkahelyeket kell teremteni, ráadásul jó sokat.

Fel kell pörögni kedves magyarság, nagy változások jönnek, a ritmus gyorsulni fog. Ennek jegyében tessék ezt megtekinteni.

De most komolyan. A miniszterelnök bejelenti, hogy egy-egy százalék tologatásának semmi értelme nincs, egy átfogó adóreform kell (kéne), érezhető, érdemi változtatásokkal. Majd aláírt még egy hitelszerződést, ezt most az Európai Beruházási Bankkal.

Nem vagyok a kormány legnagyobb fan-je (hát nem, valljuk be), de azért haveri körben zajló politikai viták esetén mindig élek azon mentőöv használatával, hogy még én is szavazhatok rájuk (értsd: baloldalra) a távoli jövőben, megmentve a társalgást egy teljesen szélsőséges és csapongó komcsi-fasisztázó szégyenteljességtől. És még csak nem is hazudok ilyenkor. Ugyanis, ha volna egy ilyen párt, mondjuk vmi szocdem képződmény, s a tagjai közt nincsen nehéz múltú emberke, sőt, apuka vagy anyuka sem volt az (nagymama\nagypapa lehet, ha nem Apró-méretűek), szóval, ha volna ilyen (kizárt, ezért is ígérem meg szemrebbenés nélkül), akkor bizony lehet, hogy tényleg rájuk szavaznék; a nagyon távoli jövőben. Hogy mennyire távoli lesz ez, annak megállapításához egy John Connor* kéne, vagy az időgépe. A legközelebbi voksolgatás, nemsokára esedékes, igaz ez csak Eu-parlamenti választás, de azért egy kis hangulatkeltésre ez is jó lesz. A baloldal nem is várja ezt akkora lelkesedéssel, érthető okokból, időgép nélkül is tudják a végeredményt. Utoljára akkor próbáltak meg reménykedni hasonló szituációban ("nem kell betojni" kampánydumával a legősibb rajongók tábora előtt), amikor a vizitdíj szükségességéről próbálták meggyőzni a politikai nagyérdeműt, és hát láttuk mi lett belőle: majdnem egyel kevesebb kamera, és a népszavazás utáni legelső, vizitdíj nélküli betegellátás. Gyógyulni márpedig kell, mindenkinek.

A változás elkerülhetetlen, ez egyre nyilvánvalóbb, de igyekszem leszögezni, ezt maguknak főzték (politikailag, persze), amit mindannyian enni fogunk. És hogy mennyire fog ízleni? Ha tippelhetek, kurvára nem. És hogy, hogy fog ez lecsapódni az átlag választón? Nem nehéz megmondani, hisz az én emlékezetemben is élnek olyan mondatok, amiket a szüleimtől hallottam, és a régi szép időket hozzák vissza egy-egy pillanatra, nagyon beszédesen. Pl.: egy-ötvenes kenyér. Ha legalább eurónk lenne, akkor közelebb járhatnánk a régi szép időkhöz - ha csak numerikusan is -, de mivel nem ez a helyzet, így csak asszondhattyuk, hogy, jajj, drágább lett megint a tej, meg a kenyér.

A megoldást nem kell kitalálnia a kormánynak, az adott, mint a kanálban a mélyedés. Ennyi hitel után, tutira megasszondják majd nekünk, hogy hogyan s mit. Valahonnan faragni kell a kiadásokból a kormánypártnak, s ezen a téren olyan sok helyre nem nyúlhatnak. Kevés a lehetőségük, mint a magányos pásztorfiúnak. Pedig lesz nyúlkálás, az tutter, és nem sokan fogják élvezni. A politikai pornó csak most kezdődik igazán. Nem véletlenül volt itt a Dominique, az IMF-től. Ismét példaország lettünk (megahiteleink jóvoltából), tehát nem szabad elfuserálni ezt a dolgot, vigyázó szemeik miránk vetik. Ohh. Persze, mielőtt teljesen könnybe lábadna a szemem, s kénytelen lennék abbahagyni a gépelést, megjegyzem, hogy a hiteleket vissza is kell majd fizetni. Mondjuk, így legalább nem jutottunk Izland sorsára, és ha minden rendben megy, akkor talán kikerülhetünk a szamárpadból, s biztos nem lesz Khan bosszúja*.

Tanulhatjuk nem is tudom hanyadjára a leckét, hogy nincs ingyen ebéd. De hogy valami más is zümmögjön a háttérben, ha nem is egy időgép, ahhoz itt van ez a nagyon jól koreografált fiktív történet, ami leképezi az elmúlt 4-5 év politikai háttéralkuit egy oldal terjedelemben. A főszereplők politikusok, mindönhunnan. Nem akarok részletesebben belemenni, akit érdekel, olvassa el. Itten van ’e:

matula.hu/index.php

Szerintem érdekös, na viszlát!

Kis segítség:

*John Connor - A Terminátor című sci-fi film(ek) egyik központi alakja

*Khan bosszúja - szintén sci-fi film, a Star Trek (Űrszekerek) sorozat moziváltozatának második része

Ta-daam, ta-daam és piff-puff. Igazi amerikai népünnepélyben volt része annak, aki tegnap délután 6 óra környékén az amerikai hírtelevíziók műsorát böngészte. Az a szerencsés ugyanis végignézhette az államok 44. elnökének washingtoni beiktatási ceremóniáját. Na persze, nem volt derült égből villámcsapás, mivelhogy, már vagy negyedik napja ment a buli. Miért is? Kiért is? Kéremszépen... a kék sarokban: Barack Hussein Obama!

A remény bajnoka

Az első afro-amerikai elnöke az USA-nak, s ilyen minőségében, nem csekély feladatok hárulnak majd rá. A subprime válság és utóhatásainak kezelése csak egyike ezeknek, s a lista sokáig sorolható. Tisztes örökséget hagyott hátra Bush elnök - akit egyesek, az államok minden idők egyik legrosszabb elnökének neveztek - aminek Obama olyan politikai nagyágyúk közreműködésével igyekszik megfelelni, mint Hillary Clinton, aki alig egy hete jelentette be "smart power" névre hallgató adu ászát, amivel tarolni remél a külpolitikában, vagy mint Timothy Geithner pénzügyminiszterjelölt, az adózó amerikaiak mintapolgára, vagy a Bush-érából örökölt Robert Gates védelmi miniszter, ki, az utóbbi két évet tekintve sikeres iraki forgatókönyv szerzője, s aki ily módon, mintegy szimbolikusan is összekapcsolja a két konkurrens pártot törekvéseik azonosságában. Különbség csak a megoldások terén lehet. És hát valóban. Bizonyos értelemben a személyes motivációk sem azonosak. Obama nem állítja magáról, hogy isten jobb kezének meghosszabbodása lenne. Ez a fajta enyhén messianisztikus attitűd, amivel Bush rendezte le a dolgokat őt valószinűleg nem fogja jellemezni, noha szintén egy vallásos emberről van szó. Republikánus elődjétől különböző gyakorlatra számíthatunk tehát az elnöki székben, s nagy kérdés, hogy elődjének vallásos meggyőződését mivel tudja helyettesíteni, ha nem ugyanolyan révülettel?

Yes we can!

Két évvel ezelőtt hallottam először Obama (akkor még) szenátorról. Később, a tavalyi év folyamán figyelemmel kísértem jól felépített kampányát, amiben a demokrata jelöltek versenyében végül Hillary Clintont kellett maga mögé utasítania (hogy aztán az teljes erejével kiálljon mellette a még mindig mosolygós Mr. Clintonnal boldog egyetértésben). S miután kiderült, hogy nem lesz (még legalább négy évig) megválasztott női elnöke az államoknak, az elnöki székért folyó versenyben győzőtt Mccain szenátorral szemben, így fosztva meg amerikát az első női alelnöktől is.

Minden politikai szükségszerűség ellenére, Obama győzelmét nem (kizárólag) a két ciklus utáni gyengülő republikánus tetszésindexnek köszönheti, s nem csak a szokásos politikai váltógazdálkodásnak, hanem hiteles karakterének. A kampány során soha nem tűnt leterheltnek, elszánt, határozott ember benyomását keltette, s mint kiváló szónok, valóságos jövőképet tudott rajzolni az amerikai választóknak.

Hallgatjuk Elnök úr!

Eskü utáni beszédében felhívta választói és a világ figyelmét egy-két dologra, amiért néhányszor szépen meg is tapsolták. Ez elsőként a Bush elnöknek futott tiszteletkörért járt ki, majd kissé borúsabb vizekre evezett:

Gazdaságunk nagyon legyengült néhányak pénzéhsége és felelőtlensége következményeként. De ez, közös kudarcunk is egyben, hogy nem voltunk képesek meghozni a szükséges döntéseket, ezáltal felkészítve a nemzetet az új kor kihívásaira. Elveszett otthonok, elvesztett munkahelyek, akadozó gazdaság. Túl drága egészségügyünk, rossz közoktatásunk mellett napról napra világosabbá válik, hogy energia politikánk csak megerősíti ellenfeleinket, és fenyegeti bolygónkat.

Nem ígért tehát tejjel-mézzel folyó Kánaánt, de kijelentette, akármilyen számosak és nehezek is a megoldandó problémák és akármilyen nagy kihívás lesz megoldani őket, Amerika képes erre, és meg is fogja oldani.

Na ezért is ováció, premier plánban egymilliós tapsoló tömeg.

...the slash of the whip and the watchful eye.

Nem untatta eufémisztikus jelzőkkel a hallgatóságot a továbbiakban sem. Ostorozta a múltat, a közös hibákat, majd ismét kiemelte, hogy ezeken felül kell emelkedni, túl kell jutni. A szabad piac is megkapta a magáét. Mától tudjuk, hogy egy vigyázó szem kell, hogy egyengesse, még az amerikai gazdaság útját is, hogy az ne csak a gazdagokat szolgálja, hanem mindenki szedhesse annak hasznait. Nem jótékonykodás ez, hanem közös érdek. (tapsocska)

Hogy ez egészen pontosan hogy fog megvalósulni, arra kíváncsi leszek. Az esély mindenkit meg kell, hogy illessen. Egyenlő emberi jogokkal felruházott szabad emberek közösségében már csak az erkölcsöt kell újraárazni, hogy ez tényleg sikerüljön. Reméljük, egy ember erénye elég lesz millióknak. (Szvsz ez, eddig egy embernek sikerült, és az se mostanában volt, de gyerünk tovább!)

Biztonság vagy ideál?

Kettő az egyben kérem! Az alapítóatyák bölcsességéből fakadó törvények, és az ezáltal az embernek garantált jogokat nem választjuk ketté a haszon kedvéért - így az elnök. És itt üzen nekünk is:

Világ népei, kormányai, a legnépesebb fővárosoktól a legkisebb falvakig, amilyenben apám is született, halljátok szavam! Amerika barátja minden nemzetnek, férfinak, nőnek, gyermeknek, akik szabadságban és méltóságban szeretnének élni. Készek vagyunk újra vezetni benneteket!

(TAAAPS)

A jövő feladatai közé sorolta, hogy Irakban és Afganisztánban át kell adni a hatalmat az ott élőknek. A baráti nemzetekkel és korábbi ellenségeikkel (Irán; É-Korea?!) együtt kell dolgozni, hogy elhárítható legyen a nukleáris háború, és a felmelegedés veszélye. Beszédében megjelenítette a béke új éráját, amit a muszlim világgal együtt, kölcsönös érdekekre és tiszteletre kell alapozni. Kitért arra is, hogy az elnyomásban, vagy szegénységben élő népek vezetőinek is el kell egyszer számolniuk népük felé, és akkor az alapján ítéltetnek majd meg, hogy mit építettek, nem pedig, hogy mit romboltak. A szegény népeknek segítséget ígért; a relatív jólétben élők nem nézhetik tovább tétlenül a határaikon kívüli nyomorúságot, nem meríthetik és élvezhetik ki egyedüliként a világ erőforrásait.

One for you, Mr. Anderson.

Végül az amerikai kurázsi kapott egy kis fazonigazítást az elnöki beszédben, megemlítve azon erényeket (becsületesség, kemény munka, fair play, tolerancia, hűség, hazaszeretet), amelyek mindig is jellemezték az amerikai nemzetet, s melyek egyfajta új tudatosság égisze alatt alakulnak majd olyan kötelességgé, ahol az egyén önmagáért, nemzetéért, és a világért is felelős.

Mindent egybevetve rendhagyó beszéd volt, nem kizárólag a felvilágosult politikai állásfoglalása miatt, hanem a miatt a bátor hangvétel és megközelítés miatt, ami nem vált ki feltétlen tetszést minden emberből. És képes volt ekkor is mosolyt varázsolni az arcokra azzal a kijelentésével, hogy ez a jövőkép csak egy olyan országban valósulhat meg, ahol egy millió ember fajtól, nemtől, kortól, vallástól függetlenül tud most együtt ünnepelni, és hallgatni egy olyan ember esküjét, akinek apját nem szolgálták volna ki néhány évtizeddel korábban egyetlen étteremben sem. Végül Washington szavait idézte a függetlenségi háború sötét pillanataiból, s állította párhuzamba a jelennel, kiemelve, hogy mindezek a csaták reménnyel és virtussal újra megnyerhetők.

Eddig jó, Elnök úr!

Párizs, London, Brüsszel, Hága, Amszterdam, Ankara, Ciprus, még Izrael is. Tízezrek az utcákon, és tiltakoznak. Nem a világgazdasági válság ellen, nem a nyugdíjak reálértékének gyengülése vagy elbocsátások számának növekedése ellen, nem egy pánhumán illemkódex kötelező bevezetése ellen, s nem a Föld forgási irányának megváltoztatása ellen, hanem Izrael kül-bel, bel-kül politikája ellen, amit a Gáza-övezetben folytat, s amelyben a fegyverek hangja nyom el minden ellenérvet.

Persze ebben a dologban nem foglalhatunk olyan úrias könnyedséggel állást, mint azt a cseh kormány szóvivője tette a minap, kijelentve, hogy ezek védelmi harcok. Egy kissé el kell vonatkoztatni a pillanatnyi történésektől ehhez a megállapításhoz.

Nehéz megítélni helyesen, hogy a beavatkozás szükséges volt-e ilyen erővel. A Hamász nem piskóta. Simán lekörözi politikai vetélytársait főleg a szegényebb rétegek körében tarolva, s így a Fatah szelídebb hangvételéért hiába is áhítozna most a zsidóság. Nem is lesz könnyű megnyerni az embereket a Gáza-övezetben, ahol éppen most izraeli katonák masíroznak, hogy válasszanak jobb arcokat a politikai palettáról, mondjuk a Fatah párt színeiből csak a változatosság kedvéért.

A kavar elég nagy. Az egyeztetés minden fórumot megjárt már. Volt benne nem kevés külföldi segítség is, mégsem sikerült a két nagy pártnak rendeznie problémás kérdéseit. Valószínűleg ez nem is fog sikerülni addig, míg a fegyverek a zsidó hadsereg közbekokettálása nélkül is egy bevett kommunikációs eszköznek számítanak a Hamász 2006-os választási győzelme óta.

Ha ezek nem képesek rá, akkor majd mi segítünk! – így Izrael. S mivel a legjobb védekezés a támadás, ezért nem haboztak csak egy egészen kicsi ideig. És ez így is van, például a sportban. Legyen az sakk, vagy labdarúgás, vagy bármi más. Egy jó kis támadó stratégia felettébb gyümölcsöző lehet, s mindenki tanulhat belőle. Ha az azt elszenvedő fél eléggé figyelmes, és jó taktikus, akkor előbb-utóbb azt a saját maga hasznára fordíthatja. Nézni is jó a teljesítmények ilyenforma versenyeztetését. Vannak országok, ahol óriási arénákban tíz és százezrek kísérik figyelemmel hétről hétre eme nemes összecsapásokat. Ezt a kis háborút is elég sokan nézik. Persze ez nem sport, mégis, agyaggalamb-lövészet kinézete van. Eddig egy halálos áldozat van izraeli oldalon, és szerintem azt is egy tolató tank ütötte el véletlenül, míg a palesztinok százszámra esnek el az összetűzésekben. S ezen az sem változtat sokat, hogy az izraeli katonák modellezett környezetben városi harcmodorra lettek kiképezve a civil áldozatok számának mérséklése érdekében.

Azt azért nem állítanám, hogy ez a zsidók sajátos valóságshow-ja volna, ahol már az elején megvan a tuti kiszavazott. Ahogy azt sem hogy a Hamász rakétái virtuálisak volnának, amiket folyamatosan puffogtatnak izraeli településekre, mióta a fél éven keresztül fegyvernyugvást hozó tűzszüneti egyezmény lejárt a közelmúltban. De a tüntetések sem véletlenül szerveződtek Európa-szerte. S míg az öreg hölgy, csak a huszadik században két iszonyatos háborúval volt terhelt, mégis, népei többé-kevésbé elvannak, mint a befőtt. 

Lehet, hogy Izrael tudja a megoldást. Megvan a tuti recept, s azért forrósítja a helyzetet, hogy a lehűlés után ott is legyen ellevés befőtt módra, s úgy, hogy az mindkét félnek ínyére legyen.

Oroszország elégedett Washington álláspontjával, miszerint nem ragaszkodnak Ukrajna és Grúzia hivatalos tagjelölté nyilvánításához, s így mihamarabbi felvételéhez a NATO katonai szervezetébe. A hivatalos kubai látogatáson levő orosz elnök, Dmitrij Medvegyev fejezte ki megelégedését a döntéssel kapcsolatosan. Sajnálkozott, hogy ez a változás csak az amerikai választások után jött el, de legfontosabb - tette hozzá -, hogy ez az abszurd évek óta kérlelhetetlen törekvés lekerült a napirendről. (The Gazette)

Hát igen. A világpolitika finomrahangolt rezdüléseinek egyike. Persze ennek is van mellékzöngéje, ami annyira nem volt finom. Főleg nem annak a néhány tízezer embernek, akik kénytelenek voltak menekülni otthonaikból, nem beszélve a több ezernyi halottról. Tankokkal, légierővel, gyalogsággal fejezték ki nem tetszésüket az oroszok azért, mert a Grúzok egyben szerették volna tartani országukat, hozzáteszem, kissé drasztikus módon. A közös határrésznél fekvő Dél-Oszétia, ugyanis nagyfokú szabadságra tett szert az utóbbi években, amit nem nézett jó szemmel a grúz kormány, s mióta Grúzia politikailag igen nyilvánvalóan elszakadt a nagy testvértől, ez a tendencia egyre csak erősödött; valamit tenni kellett hát ellene.

Hogy volt-e más, békésebb út? Micsoda kérdés...a rohanó tankok látványa csak egy akciófilmben - kikandikáló, sármos Bond-fejjel - tehető egyedül hősiessé, s az oroszoknak a második világháborús filmek óta ezen a téren nem sok babér termett, de akkor legalább védekezésből mentek át támadásba. Az egy másik dolog, hogy mindeközben annyira kifáradtak, hogy a legvégén helyben maradtak néhány évtizedig (legnagyobb bánatunkra). A mostani képlet: az oroszok aggódnak az oszétek függetlenségéért, és punktum. A dajkaságnak ez a megható példája kb. addig fog tartani, míg az oroszok biztonságpolitikájának szempontjából veszélyes NATO-bővítés felmerülhet Grúziával kapcsolatosan.

Ukrajna, majd ugyanannak a képletnek a variánsa, csak fegyverropogás nélkül. Mozgásterük a nyugati közeledésben nagyjából azonos Grúziáéval. Sok mindent nem volna szabad nekik olyan szép, jó fekvésű tengerparttal. Például politikailag liberalizálódni (be is nyújtották az oroszok a számlát, képletesen és átvitt értelemben is). Vagy EU-integrálósdit játszani (pedig ők nagyon akarják, majdnem annyira mint a törökök). Vagy gázt lopni(no comment). Pedig az EU-s bővítés nem lehetetlen, persze nem holnapi, s nem is holnaputáni céldátummal. Változást kieszközölni meg nagyon nehéz, főleg ha valakik nem akarják. Ennek egy látványos példázata Viktor Juscsenko igen súlyos esete, akit politikai ellenfeleivel vívott harca majdnem halálba rántott.

Történt ugyanis, hogy megmérgezték, mikor nyugatbarát politikájával tarolni látszott a közelgő választásokon. Később, a narancsos forradalom után -amit már a mérgezéstől barnábban vezényelt le- a legfelsőbb bíróság döntése értelmében megismételt választásoknak köszönhetően jutott hatalomba. Azóta sok minden történt keleti szomszédunk politikai valóságshowjában, egyenlőre mégsem tudnak integrálódni a nyugathoz katonai-politikai értelemben.

Tehát a közös nyugati kórus ezzel a két taggal mostanában biztos nem bővül, kivéve, ha megy velük Oroszország is, amire sok esély nincs. Így tehát az ukrajnai NATO tagság, úgy mint a grúziai, most még tudományos fantasztikum. Egyszerűen elképzelhetetlen jelen politikai helyzetben. S úgy érzem, a napot még egy párszor körbe kell kerülnünk ahhoz, hogy ez megváltozzon.

"Az elkövetkezendő két évtizedben a világ együtt kell éljen, egy lehetséges atomháború azonnali kitörésének, környezeti katasztrófáknak, az amerikai globális szupremácia hanyatlásának kockázatával." - írja az a megrázóan őszinte jelentés, amit az USA titkosszolgálata tett le az asztalra.

(20th Century Fox)

Szép kilátások. 2009. január 20., Barack Obama elnök hivatalba lép, s ilyen jelentéseket fog majd kapni.

Ha hinni lehet az elnökválasztási kampány alatt kialakult benyomásainknak, akkor bizonyos, hogy nem folytatja azt a keményvonalas politikát, amit elődje, s nem nyomja a II. világháborús propagandák politikai hangulatát idéző "gonosz tengelye" bélyeget minden államra, amely országának gazdasági-politikai érdekeit sérti. Ahhoz Amerika egyedül, már kevés lenne. Habár, ha az atombombát nem számítjuk, akkor még mindig az államok tudna lerendezni egy Irakihoz hasonló konfliktust a legsimábban. Technológiai hadviselésben még mindig az élen járnak. Kérdés, hogy képesek lesznek-e a továbbiakban is ezt azt előnyt fenntartani a gazdaságilag mind jobban magára találó Oroszországgal, vagy a féldemokratikus Kínával szemben, Indiáról nem is beszélve?

Valószinűleg nem. Legalábbis a gazdasági potenciál keletről nyugatra tolódása nem azt sejteti, hogy konzerválni lehet a versenytársak lemaradását, s ahogy ezek gazdasági befolyása nő, úgy érik jelentőségük, politikai befolyásuk. Az utolsó nagy buli, amit egyedül az USA vezényelt le, az Irak marad, és az is lassan lecseng.

Pedig valaha nagy volt az összhang. Anno domini 2001-ben, a NATO országok egyként álltak ki, az ikertornyok elleni támadás után az államok mellett, s támogatták annak politikáját, tevőleg is részt vállalva. A kezdeti hév idővel allábbhagyott. Az afganisztáni tálibok rezsimét még örömmel taposta sárba a fejlett világ - nem is volt túl nehéz. A következő falat már kissé nagyobb volt, nehezebb is volt elfogadtatni nemzetközileg. Irak lerohanásához már vállalkozó szellemű új NATO tagok -pl: kicsiny hazánk - is kellettek. Meg is kaptuk monsieur Chiractól a szóbeli feddést.

Hogy mit nyertünk ezzel? Olajat biztosan nem. Állítólag az újjáépítésben több szerepet. Akárhogy is, a gond az, hogy az Irakiaknak így nem kell. Legalábbis nem mindnek, s ez elég volt ahhoz, hogy gyakorlatilag az egész megakadjon. Őrület...nincs olyan város, falu vagy zóna, amelyikben még nem robbantottak az öngyilkos merénylők, akik ritkán hibáznak. A megszállásból az amerikai átlagpolgár is kigyónt, haza akarják hozni a fiaikat, be akarják zárni Quantanamo-t, le akarják tudni az egészet; nem kell az újabb keringő Iránnal. Hogy ez hibás döntés-e, az a következő két évtizedben kiderül. Az biztos, hogy a békés atomprogramot sok mindenre lehet használni.

A keleti-blokk felbomlása miatt megszűnt bipoláris világrend utáni globális politikai szcéna nem rendelheti alá magát egyedül az USA érdekeinek. A világ csendőre szerepkör kiürülni látszik. Új gazdasági hatalmak emelkednek, más dramaturgia kell. Ezt a darabot talán az új elnök fogja bemutatni, vélhetően színesebb felhozatallal. Reméljük, nem egy Shakespeare dráma lesz.

Gyűlik, sűrűsödik. Kinek a sara lesz? Vagyis kinek a sara volt? Kinek a hibája, hogy egy héttel ezelőtt körülbelül száz magyar B-közepes szurkolót brutálisan felszólítottak a viselkedési normák betartására szlovák rendfenntartók? Szavak nélkül, kígyónyelven, azaz viperával?

Egyébként jóféle anyag az, már nem a vipera, hanem a sár. Kiszárítva még építeni is lehet vele, csak keverni kell bele egy kevés szénát, s formába öntve kiszárítani. A viperával viszont nem. Azzal csak rombolni lehet, mondjuk állkapcsokat. Jószomszédi viszonyt plánesőt. Pedig van alapszerződésünk. Meg eu-s tagságunk. Közös múltunk, és bla-blánk. Nekik mindjárt euro-juk is. Nincs is szükségük mindenféle IMF és Európai Uniós gyors segélyre. Úgy tűnik, kisebbségekre sem. Hát még azok anyaországára. "Induljunk meg, és romboljuk le Budapestet". Nna.. ezt kell valakinek magyarázni, vagy mindenki megérti magától? Ráadásul ez nem egy hétköznapi fogyasztó szellemes megnyilvánulása, hanem egy hétköznapi politikusé, akinek pártja Szlovákia épp regnáló kormányának tagja. Értik, kedveseim, hatalmon van. Hogy mindenki lássa, ez olyan, mint itthon a MIÉP. Úgy is viselkedik. Azt gondolhatná az ember, ha ilyen dolog történik nálunk, akkor Európa sikítva tiltakozna. Mondjuk, mint tette azt Jörg Haider hatalmi periódusában. Ejnye-bejnye- így a nemzetközi közösség, ilyet nem szabad. Vagy mégis? De mielőtt bármelyik ország tankjai bárhová is indulnának, előtte gondoljuk végig, mi lehetne a megoldás az ilyen problémák elkerülésére. Politikától függetlenül, gyakorlatiasan. Ja az nem megy. Akkor próbálkozzunk valami mással? Egyáltalán próbálkozzunk, vagy csak inkább majd a magyar rendőrök szétverik az összes szlovákot amikor ide merik tolni a képüket és viszont? Ebből is lehetne sportot űzni. Ki tud egy év alatt több törött állkapcsot, kezet, betört orrot prezentálni, s év végén kiosztjuk a győzteseknek járó díjakat. A rendőri azonosítók itt már a díjak odaítélésénél kellenek majd. Lesz majd legszebb roham, leggyorsabb oszlatás, leghatékonyabb berzerk, külön vipera-díj. Akár még az egyetemeken is tanulhatjuk ezeket. Egész üzletágat építhetünk köré, s kibérelhetjük magunknak a világ összes nagy hírhálózatának főműsoridejét szép kis verekedéseink közvetítésére. Este 8-kor The tonight show, 9-től Az Idióták Kelet-Európában, bajnoki döntő. Micsoda üzlet, micsoda jövő. Akár tőzsdére is lehetne vinni. A mi közös vállalkozásunk Kelet-Európában.

Ez lesz a csapásirány? Nincs más út? Viperasuhogtatással a mennybe?

 Majd húsz év után nagylépésekkel betámadja a politika a függetleneket amerikában -egy jó félórás tévés fejtágítással. Barack Obama és stábja  biztosra megy. Persze nem eszik olyan forrón a kását, főleg nem az államokban, ahol úgy tűnik, hogy van egy 25%-os réteg, amely egyenlőre még nem választott a menüből. Az hogy ők éhen akarnának maradni az kizárt, mindenesetre étvágygerjesztőnek talán pont megfelel az a félóra műsoridő, Obama szenátornak, amit  az illinoisi jelölt cimboráitól eddig összekalapolt pénzből vásárolt meg néhány tévécsatornán.

Ez nem mindennapi esemény. Utoljára 1990-ben történt hasonló az államokban, s lássuk be: a kampány sehol sem olcsó. Elég ha csak kis hazánkban a két legnagyobb párt által hivatalosan bevallott 3-400 milliós -gyakorlatilag létező 3.5 milliárdos- legutóbbi választási büdzséjére gondolni. Finom kis összegek, képzeljük el, mennyi lehet ez az államokban? Hát úgy nagyjából 600 millió usa dollár. Ennyi kell is ahhoz, hogy megnyerje magának a bizonytalanokat, Mr. Obama, akik segítségével legalább négy évre övé lenne a kerek szoba. Mindezek eléréséhez azonban olyan, hagyományosan Republikánus államokat is meg kellene nyernie, mint Montana.

A politikai üzenet három nagy tévétársaság hálózatán lesz látható (Fox; CBS; NBC) este 8-tól egyenként kb. 1 millióért. Sebaj, van miből. A republikánusok sokat kritizált gyakorlatát, a szövetségi pénzek kampánycélokra történő felhasználását, nem felemelt kézzel nézte végig a Demokrata csapat. Az átütő eredményt azon 3 millió mikrotámogató bevonásával tudták elérni, akik az interneten keresztül utalták pénzecskéjüket, melyek összegben lényegesen szerényebbek a milliós nagykutyák szokásos támogatásainál; a nagy számú adakozó miatt váltak mégis jelentőssé. Ezt ellensúlyozandó, az állami televízióban adja elő a lehető leggyakrabban a tutit, Sarah Palin, a Republikánusok üdvöskéje, aki talán egy sorral előrébb is kerülhet, mondjuk négy év múlva. Addig is adott ez a mostani kampány, amiben eddig -egyes vélemények szerint- csak a tv-s szereplésekre 250 millió dollárt költött Barack Obama vezet. Izgatottan várjuk a végeredményt.

Hajrá Amerika, hajrá amerikaiak.