"Az elkövetkezendő két évtizedben a világ együtt kell éljen, egy lehetséges atomháború azonnali kitörésének, környezeti katasztrófáknak, az amerikai globális szupremácia hanyatlásának kockázatával." - írja az a megrázóan őszinte jelentés, amit az USA titkosszolgálata tett le az asztalra.
(20th Century Fox)
Szép kilátások. 2009. január 20., Barack Obama elnök hivatalba lép, s ilyen jelentéseket fog majd kapni.
Ha hinni lehet az elnökválasztási kampány alatt kialakult benyomásainknak, akkor bizonyos, hogy nem folytatja azt a keményvonalas politikát, amit elődje, s nem nyomja a II. világháborús propagandák politikai hangulatát idéző "gonosz tengelye" bélyeget minden államra, amely országának gazdasági-politikai érdekeit sérti. Ahhoz Amerika egyedül, már kevés lenne. Habár, ha az atombombát nem számítjuk, akkor még mindig az államok tudna lerendezni egy Irakihoz hasonló konfliktust a legsimábban. Technológiai hadviselésben még mindig az élen járnak. Kérdés, hogy képesek lesznek-e a továbbiakban is ezt azt előnyt fenntartani a gazdaságilag mind jobban magára találó Oroszországgal, vagy a féldemokratikus Kínával szemben, Indiáról nem is beszélve?
Valószinűleg nem. Legalábbis a gazdasági potenciál keletről nyugatra tolódása nem azt sejteti, hogy konzerválni lehet a versenytársak lemaradását, s ahogy ezek gazdasági befolyása nő, úgy érik jelentőségük, politikai befolyásuk. Az utolsó nagy buli, amit egyedül az USA vezényelt le, az Irak marad, és az is lassan lecseng.
Pedig valaha nagy volt az összhang. Anno domini 2001-ben, a NATO országok egyként álltak ki, az ikertornyok elleni támadás után az államok mellett, s támogatták annak politikáját, tevőleg is részt vállalva. A kezdeti hév idővel allábbhagyott. Az afganisztáni tálibok rezsimét még örömmel taposta sárba a fejlett világ - nem is volt túl nehéz. A következő falat már kissé nagyobb volt, nehezebb is volt elfogadtatni nemzetközileg. Irak lerohanásához már vállalkozó szellemű új NATO tagok -pl: kicsiny hazánk - is kellettek. Meg is kaptuk monsieur Chiractól a szóbeli feddést.
Hogy mit nyertünk ezzel? Olajat biztosan nem. Állítólag az újjáépítésben több szerepet. Akárhogy is, a gond az, hogy az Irakiaknak így nem kell. Legalábbis nem mindnek, s ez elég volt ahhoz, hogy gyakorlatilag az egész megakadjon. Őrület...nincs olyan város, falu vagy zóna, amelyikben még nem robbantottak az öngyilkos merénylők, akik ritkán hibáznak. A megszállásból az amerikai átlagpolgár is kigyónt, haza akarják hozni a fiaikat, be akarják zárni Quantanamo-t, le akarják tudni az egészet; nem kell az újabb keringő Iránnal. Hogy ez hibás döntés-e, az a következő két évtizedben kiderül. Az biztos, hogy a békés atomprogramot sok mindenre lehet használni.
A keleti-blokk felbomlása miatt megszűnt bipoláris világrend utáni globális politikai szcéna nem rendelheti alá magát egyedül az USA érdekeinek. A világ csendőre szerepkör kiürülni látszik. Új gazdasági hatalmak emelkednek, más dramaturgia kell. Ezt a darabot talán az új elnök fogja bemutatni, vélhetően színesebb felhozatallal. Reméljük, nem egy Shakespeare dráma lesz.
