Most, a strómanok pofátlan pártkassza-machináció, és a szirénás hullaszag napjait éljük. Vajh, mikor lesz vége mindennek? Izmos végkilengések röpködnek halmagasságban, és valóban a fejétől bűzlik. Kezelni kellene, s mégsem. Az, hogy a cél meg van határozva, és tétova lépésekkel elindultunk felé, csak át kéne lépni; át a küszöbön. A szocializmus vívmányait csendben magunk mögött hagyjuk, vissza-visszatekintve kővé vált emlékeinkre, s láthatjuk, ahogy hétköznapjaink sodró ömlenyébe omlanak üdvözülve, s üdvözölve az újonnan jötteket. Jelszavaink valának: haza és haladás, na meg a kétharmad -nem feltétlenül egy párton belül.
Az biztos, hogy a gazdasági szükségszerűség nevében követelődző piaci logika, aminek a baloldal egyszer már megfelelt, teljesen feleslegessé lesz hosszútávon; ha a politikai kiskáté szerinti gyakorlat semmit sem változik; ismét lejtmenet lesz menthetetlenül. Gondoljunk csak bele, aki az utóbbi húsz év politikai keringőit végig tudja sorolni, s mindeközben nem vakítja el az irdatlan pártszeretet, az ugyanerre a következtetésre kell, hogy jusson. Természetesen nem találtuk fel a kanálban a mélyedést, elég csak racionálisan gondolkodni. Mi több, úgy tűnik, hogy a szocializmus oxigénsátrából kitévelygők is teljesen reálisan látják a valóságot, csak, mint a finnyás kisgyerek, elvárják, hogy kiszolgálják őket. Szocializáció, basszus. S hogy politikusaink mindennek fejében széjjeltömik a zsebeiket, teljesen érthető: a tehén ott tud legelni, ahol engedik neki. Pártjainkat meg akármennyire szeretjük, ha nem teljesítenek, nem teszik jól a dolgukat, fabatkát sem érnek.
Verseny van mindenhol. A világgazdasági-válság szépen megmutatta, hogy a túláradó ragaszkodás, ami az európai országok egyesülése során újra meg újra felcsapott a kelet-európai országok felvételével, az, nagyon száraz racionalizmus, gazdasági és geopolitikai szükségszerűség, ahol vannak jók, jobbak, és rosszabbak. Hogy ki hova tartozik, az a saját teljesítményén múlik, s legfőképp azon.
Ami a közös lehetőségeinket illeti, elég csak kitekinteni egy kicsit a határainkon túlra; olyan nagyon sokban nem különböznek a kelet-európai országok az utóbbi húsz év politikai mechanizmusait elnézve. A vasfüggöny leomlása után mindenhol leszavazták az elvtársakat, majd visszahozták, majd megint le, majd- na itt már vannak különbségek országonként. Ahogy vannak a pártok számában is. Van, ahol több utódpárttá bomlott szét a volt szoci-blokk, van, ahol egyben maradt, van, ahol gyakorlatilag megsemmisült. De, ha már a hasonló tendenciáknál vagyunk, hadd fantáziáljak: Jobbik, amelynek brutál előretörése folytatódik, és koalíciós tényezővé válik. Na akkor mi van? Annak ellenére, hogy a szomszédunkban (Szlovákia) van egy ilyen felállású kormány, és az EU még csak annyit sem mondott, hogy ejj-ejj, az még nem jelenti azt, hogy nekünk (Hitler utolsó csatlósa, mindkét vh vesztese, kollektíve bűnös népség) sem mondaná. Persze ezeken az ódivatú címkéken már túl van a jelenkor- hála az égnek, ahogy a fasizmusveszélyen is. Magyarország egy stabil demokrácia, s ha mást nem is, ezt a mi „alapítóatyáink” jól csinálták; nem hiába kap Tölgyessy kitüntetést. Viszont az, amit pillanatnyilag művel Vona Gábor (láttam egy érdekes tv szereplését néhány napja), kormányon nehezen lesz elképzelhető. Volt elődje a szélsőjobbon, tíz évvel ezelőtt egy párt (MIÉP) bejutott egy ciklus erejéig a parlamentbe, de nem a kormányba, és hát…ami egy drámaírónak nem sikerült, az neki fog? Véleményem szerint nem.
A következő választásokig még sok víz folyik le a vén Dunán, sok minden fog megváltozni, s remélem, hogy a politikai akarat képes lesz a változásokhoz szükséges attitűdöt elsajátítani, saját maguk megújításával, vagy fekete-mágiával, akármivel, akárkivel. Ehhez mindenkire szükség lesz.
