Gyermekkorom boldog emlékezetének egy sovány részlete, a nagy fehér folt: nyugati világ. Az a terület, melyre kíváncsian tekintettem, hisz láttam, hogy itthon mi van, hallottam, hogy ott mi lehet. Mivel akkoriban még sihedernek számítottam, a gondolataim is ebben a szférában szárnyaltak. Számos kérdés várt tisztázásra, amik teljesen materiális vonatkozásúak voltak: fagyi, játékok, strandolási lehetőség, móka-kacagás-rajzfilmek. Az első közvetlen hírforrásomat az akkoriban megjelenő külföldi tv-csatornák jelentették, úgy 1988-89 magasságában. Emlékszem, a szombat reggeli vízilabdaedzést legszívesebben kihagytam volna, mert akkor ment a szkájon (Sky channel) az iszonyatos rajzfilm-egyveleg, sorozatokkal meg minden izgalmassal, pl a Transformers-szel.
Számomra ez volt az első rés a pajzson, melyen keresztül kikukkanthatott az ember, az akkor már nem annyira kizsákmányoló kapitalista rendszerre, az emberarcú szocializmusból. Azon a pajzson, amely megvédett minket többek között a kapitalista kultúrszenny, és annak minden negatív hatásától, azon a pajzson, amelyet mindenki -az elvtársak is- próbált átjátszani, főleg, hogy tudták mi van a másik oldalon. S mégis, elvtársak voltak. Viszont, álljunk meg egy szóra! Vajon az a sok elvtárs, aki beszolgáltatta magát (vagy beszervezték) egy eszménynek, vagy egy rendszernek, vagy talán ideálnak; na azokat vajon mi motiválta? A rövid lefutású vörös rongyokkal ékeskedő budapesti illetékességű "dicsőséges x nap" elvtársuralomnak volt köze mindehhez? Vagy kicsit később dőlt el? Vajon a szovjet elvtársak pusztán eszméikkel nyerték meg magunknak ezt az országot, vagy azért kellettek a fegyverek is? Mindenki tippeljen maga. De a kékcédulás választási csalás ténye mindennél beszédesebb: rongyos kezdés után, riherongyos folytatás következett.
Élni viszont kell. Vagy halni, azt is lehet. Arra is ott volt az esély –lásd: második világháború– mégse éltünk a lehetőséggel, sőt be akartuk fejezni. Még azok sem ragadták meg a kínálkozó esélyt, akik a háborút kirobbantották, karmesterük ajánlásával se kértek belőle. Bizony csak addig buli a háború, amíg nyerésre állunk.
Azt biztosan kijelenthetjük, hogy a XX. Század derekáig olyan sokat nem bulizott a magyarság. Aztán se lett jobb, ránk húzták a vörös kezek a politikai kényszerzubbonyt, amibe a nagyátkosban belegémberedtünk. S most sem úszunk a boldogságban, hogy a szabadulás után húsz évvel a hirtelen mélyülő kapitalista úszómedencéből mindenáron kifelé akarunk evickélni. Történik ez akkor is, ha az utóbbi húsz évet kisebb-nagyobb buggyanásokkal, de mégis átvészeltük, és a jó irányban úszunk. Nem csináltunk rekord gyorsaságú hosszokat, de ami késik, nem múlik. Ugyanis, nem volt elégséges többség egyetlen cselekvőképes kormányzatnak a kezében sem. Horn Gyula az első két év maszatolása után megpróbált valamit, ami szükségesnek és eredményesnek mondható, habár roppant fájdalmas volt. A mostani politikai szabászat is hasonló dolgokból áll, csak fazon hiányzik, mely hosszú évekre megadhatná az igazodási pontokat. Nekünk meg csupán annyi dolgunk van, hogy válasszunk, a la carte. Az én generációmnak ez nem lesz olyan nagyon nehéz. De mivel nem csak a húsz éveseké a világ, egy pillanatra gondoljunk bele, mit választhat az a nyugdíjas, aki még viselte, büszkén, kényszerből, passzívan, aktívan a már említett vörös rongyokat. Vagy politikailag színvakká vált, mert egyszerűen így kondicionálták, s igazán nem is érdekli az egész, élni szeretne; szíve joga. Ők jó sokan vannak, és nagyon haragudni fognak, ha becsapják őket- ismét.
A politikai konfekcióban létező sablonos minták pillanatnyi kiárusítása nagy bizalmi válságot okozhat rövid távon a jobb oldalnak hatalomra jutása után. Egyszer már kijöttünk a ködből, akármennyire is ronda a világ, legalább tudjuk, látjuk mi van benne. Érdemes visszamenni a sűrűjébe, ha csak virtuálisan is? Lehet mást tenni?
(a kép a FFFFound -ról származik)
