Most, a strómanok pofátlan pártkassza-machináció, és a szirénás hullaszag napjait éljük. Vajh, mikor lesz vége mindennek? Izmos végkilengések röpködnek halmagasságban, és valóban a fejétől bűzlik. Kezelni kellene, s mégsem. Az, hogy a cél meg van határozva, és tétova lépésekkel elindultunk felé, csak át kéne lépni; át a küszöbön. A szocializmus vívmányait csendben magunk mögött hagyjuk, vissza-visszatekintve kővé vált emlékeinkre, s láthatjuk, ahogy hétköznapjaink sodró ömlenyébe omlanak üdvözülve, s üdvözölve az újonnan jötteket. Jelszavaink valának: haza és haladás, na meg a kétharmad -nem feltétlenül egy párton belül.

Az biztos, hogy a gazdasági szükségszerűség nevében követelődző piaci logika, aminek a baloldal egyszer már megfelelt, teljesen feleslegessé lesz hosszútávon; ha a politikai kiskáté szerinti gyakorlat semmit sem változik; ismét lejtmenet lesz menthetetlenül. Gondoljunk csak bele, aki az utóbbi húsz év politikai keringőit végig tudja sorolni, s mindeközben nem vakítja el az irdatlan pártszeretet, az ugyanerre a következtetésre kell, hogy jusson. Természetesen nem találtuk fel a kanálban a mélyedést, elég csak racionálisan gondolkodni. Mi több, úgy tűnik, hogy a szocializmus oxigénsátrából kitévelygők is teljesen reálisan látják a valóságot, csak, mint a finnyás kisgyerek, elvárják, hogy kiszolgálják őket. Szocializáció, basszus. S hogy politikusaink mindennek fejében széjjeltömik a zsebeiket, teljesen érthető: a tehén ott tud legelni, ahol engedik neki. Pártjainkat meg akármennyire szeretjük, ha nem teljesítenek, nem teszik jól a dolgukat, fabatkát sem érnek.

Verseny van mindenhol. A világgazdasági-válság szépen megmutatta, hogy a túláradó ragaszkodás, ami az európai országok egyesülése során újra meg újra felcsapott a kelet-európai országok felvételével, az, nagyon száraz racionalizmus, gazdasági és geopolitikai szükségszerűség, ahol vannak jók, jobbak, és rosszabbak. Hogy ki hova tartozik, az a saját teljesítményén múlik, s legfőképp azon.

Ami a közös lehetőségeinket illeti, elég csak kitekinteni egy kicsit a határainkon túlra; olyan nagyon sokban nem különböznek a kelet-európai országok az utóbbi húsz év politikai mechanizmusait elnézve. A vasfüggöny leomlása után mindenhol leszavazták az elvtársakat, majd visszahozták, majd megint le, majd- na itt már vannak különbségek országonként. Ahogy vannak a pártok számában is. Van, ahol több utódpárttá bomlott szét a volt szoci-blokk, van, ahol egyben maradt, van, ahol gyakorlatilag megsemmisült. De, ha már a hasonló tendenciáknál vagyunk, hadd fantáziáljak: Jobbik, amelynek brutál előretörése folytatódik, és koalíciós tényezővé válik. Na akkor mi van?  Annak ellenére, hogy a szomszédunkban (Szlovákia) van egy ilyen felállású kormány, és az EU még csak annyit sem mondott, hogy ejj-ejj, az még nem jelenti azt, hogy nekünk (Hitler utolsó csatlósa, mindkét vh vesztese, kollektíve bűnös népség) sem mondaná. Persze ezeken az ódivatú címkéken már túl van a jelenkor- hála az égnek, ahogy a fasizmusveszélyen is. Magyarország egy stabil demokrácia, s ha mást nem is, ezt a mi „alapítóatyáink” jól csinálták; nem hiába kap Tölgyessy kitüntetést. Viszont az, amit pillanatnyilag művel Vona Gábor (láttam egy érdekes tv szereplését néhány napja), kormányon nehezen lesz elképzelhető. Volt elődje a szélsőjobbon, tíz évvel ezelőtt egy párt (MIÉP) bejutott egy ciklus erejéig a parlamentbe, de nem a kormányba, és hát…ami egy drámaírónak nem sikerült, az neki fog? Véleményem szerint nem.

A következő választásokig még sok víz folyik le a vén Dunán, sok minden fog megváltozni, s remélem, hogy a politikai akarat képes lesz a változásokhoz szükséges attitűdöt elsajátítani, saját maguk megújításával, vagy fekete-mágiával, akármivel, akárkivel. Ehhez mindenkire szükség lesz.

Honnan indulhat egy visszaszámlálás? Nos, szerintem a klasszikus modell, a tízes számot tartalmazza. Filmekben ez, a még emészthető időhossz alatt elmormolható számsor, amitől nem alszik be az ember, vagy nem úsznak be a bárányfelhők, s a felső határ legyen, mondjuk a 24, a sorozat miatt. Az alsó határ értelemszerűen a nulla, kivéve, ha alulról közelítünk az origóhoz; lehet olyat is, habár filmben nem emlékszem ilyenre. Akárhogy is, a visszaszámlálás jó, gerjeszti a feszkót akciófilmekben, rakétakilövésnél, vagy akárminél, mondjuk plö a Szigetnél. Jó, mert felhívja az ember figyelmét valamire, felkészíti arra, hogy most aztán kevesebbet pislogjon, mint szokott, mert ha nem, akkor a végén még lemarad valamiről, ahogy ez velem is történt: nem tudtam ott lenni a Tankcsapda koncertjén a mínusz egyedik napon, pedig felhívták rá a figyelmemet. Noha ez egy igen nagy ugrás a bevezetőben emlegetett filmes példáktól s úgy általában a két dolognak semmi köze nincs egymáshoz (amíg nem forgatnak egy filmet a Szigetről, addig biztosan nem), kérem a kedves olvasót, bocsássa meg nekem ezt a fickándozást, hisz hogyan is lehetne objektívan írni egy olyan szigetről, ahol párhuzamosan fergeteges bulik tucatjai zajlanak majd egy héten keresztül, s ahol néha ténylegesen történhet filmszakadás – az mondjuk nem javasolt, de hát hüjj...

A lassan hagyományossá vált bulira nem túlzás kijelenteni, hogy jelentős tömegek mozdulnak meg, s nem csak határainkon belül. Ez a szűk egy hét már nemcsak nekünk számít állandó pontnak a nyári fesztivál/buli szezonban, hanem annak a néhány tízezernyi turistának is, akik Európából jönnek ide bulizni erre a néhány napra, nagyon helyesen. Az ő léptékükkel nézve relatíve olcsók vagyunk. A turizmus szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható tény ez, s szerényen bevallom, hogy alig néhány évvel ezelőttig magam sem gondoltam volna, hogy ilyen jelentős bulifészekké nőheti ki magát ez az x évvel ezelőtti kezdeményezés; szépen fejlődött évről-évre, egyre jobb programokkal, infrastruktúrával, egyre több nézővel.

Érdekes, hogy próbálja a hazai fesztiválozókat, és a turistákat egyszerre kiszolgálni a Sziget, a mínusz egynéhány nappal a hazai könnyűzenének teret engedve, amik közül tavaly is volt jól sikerült program, az idei Tankcsapdáról nem is beszélve, amivel csak egy baj volt, noha az igen jelentős, hogy nem tudtam ott lenni. :((

Na majd máskor, hisz lesznek ők még nagyszínpadon, s remélem a zajszennyezés, és a harmadik kerületi lakosok fogyó türelme ellenére lesz még – remélhetőleg – vagy száz évig lehetőség hasonló hóm/internésönel bulikra. Aki egysorsos velem, s szintén elmulasztotta a Tankcsapdát, itt van egy kis gyógyír:

Mivel az égvilágon semmiről nem tudok írni, ezért úgy gondoltam, hogy megosztom kis titkaimat azokkal, akik elég bátrak hozzá, hogy elolvassák. Softcore lesz, nyugi; ha van ilyen egyáltalán. Szóval, szeretek sakkozni. Főleg egy bizonyos fajtáját, amit, majd mindenki marhaságnak talál, és egyet is kell, hogy értsek velük, hisz függőséget okoz, és gyakran igen heves reakciókat vált ki az emberből, növelve annak érzelmi amplitúdóját és e végett karnyújtásnyi közelségben levő megrongálódott ingóságainak számát. Viszont, amikor nem dühöngünk, akkor örülhetünk, ez a két állás létezik, hisz olyan csekély az esély egy döntetlenre. Olyan ez, mint a párbaj vízipisztollyal, nem kéjelgünk rajta sokáig, csak egy maradhat.

Azt hiszem, ennyi marhaság után jöhet a lényeg, ami nem feladvány, ahhoz még agyalni kéne rajta, de azért érdekes. Aki ért egy kicsit a sakkhoz, az le tudja követni jobb oldalt a lépéseket. Ismétlem, a játék neve: villámparti, túl sok ratio nincs benne, csak egy perc mindkét oldalon. Ím hát:

itt már alakult...

és bumm! A röhej az, hogy csak a bástyáját akartam. Fel is adhatta volna...

Na vajh, mi lesz a csattanós válasz? Az, hogy a hajnali ébresztés ellenére a Debrecen gatyába rázta magát, és kiverte a svéd bajnokot, szerintem elég jó, követhető minta. Az vitathatatlan, hogy az Újpestnek ennél többet nem kellene csinálnia, hogy a szurkolók teljesen jól érezzék magukat, ahogy az is, hogy erre, sajnos, az esély nem túl nagy. Állítólag sok elmés válaszlépést fontolgattak az ultrák a bukaresti első meccs után, mindenesetre a hasonló hangvétellel csak magunknak ártunk.

A múlt heti inkriminált zsidó/cigány/arab/kínai/marslakó… vicc magyar átiratán sokak megdöbbentek, és első hallásra valóban kemény; de mégis megnéztük jól, hogy kik üzenték ezt, és honnan? Mivel ez a vicc annyira otromba még szűk társaságban is -akárkire is legyen kihegyezve-, hogy ki nem szarja le, mit beszél az, aki ilyet csinál? Mégis ki tekintheti a civilizált Európában fórumképesnek az efféle idióta társulatot? A román B-közép teljesen érthetetlen dolgot művelt ezzel. A románok részéről az is elhangzott, hogy a Szusza Ferenc Stadion egy romhalmaz. Na most kérdezem, ki az, aki ezt sértésnek veszi úgy, hogy tudja, hogy néz ki? Talán, egyszer eljutunk oda, hogy kérdés nem lesz hasonló esetben, hogy mi egyszerűen sz.runk az ilyenre. Kb. néhány száz idióta akarja tematizálni a sportsajtó főoldalát hetekig, szánalomra méltó, fantáziátlan PR-kampányukkal? És mi meg versenyre kelünk velük? Hát miféle idióták vagyunk akkor mi is? Mint a tenger feneke, olyan sötétek, s ez a kifejezés is csak halvány árnyalatát adhatja vissza annak a mérhetetlen eszetlenségnek, ahonnan egy ilyen poén származhat. Akarjuk támogatni az ilyen szerencsétleneket törekvésükben azzal, hogy egyáltalán figyelemre méltatjuk? Valóban sűllyedni akarunk oda, le? Részemről nem, habár a post mindezidáig egész jól idomult az elkerülendőhöz.

Szóval inkább nézzünk kicsit jobban körül, s vegyünk néhány példát az elmúlt évekből, amikor egyértelműen kiviláglott, hogy a sportban nagyon jól ki lehet élni a különböző frusztrációkat. A példánál maradva, amikor először verte meg a magyar válogatottat a román, azt hiszem kettő-nullra néhány évvel ezelőtt, na akkor aztán a mennyországban voltak a románok, teljesen érthetően. Én is örültem plö, hogy a friss világbajnok olaszokat szétcincáltuk két éve. De nemcsak a fociban, lehet plö: a kézilabdában, vagy vízilabdában, vagy bármely sportban. Ez esetben, egyszerűen az övéké a jobban jegyzett csapat, s így -a papírforma szerint- érthető, ha kiesne az Újpest. Talán, ha az emberelőnyt ki tudta volna használni a csapat egy hete… ki tudja. Azért ne menjünk ki feltartott kézzel, inkább csak feltartott fejjel, a pályán és a lelátón egyaránt.

Ahogy azt tegnap közöltük, a 40 évvel ezelőtti hold expedíció egy hazugságon alapult, s mikor azt gondoltuk, hogy az ügy kényes és relatíve összetett mivolta ellenére képesek leszünk helyén kezelni ezt a hírt; mint utóbb kiderült- halvány segédfogalmunk nem volt a dolgok valódi állásáról. A dolog abszurditása abban a hat órában rejlik, amit a két asztronauta eltöltött a holdkompban, mielőtt a Hold felszínére mertek volna lépni. Annyira túlmisztifikált volt ez az egész, hogy még a szigorúan racionális oroszok -akik a biológiai bomlást elfogadó, a genetikai továbbéléssel megelégedő szovjetember mintapéldányai- is versenyt próbáltak szárnyalni a titokzatos kisbolygó meghódításáért.

A közismert tények:

Az Apollo–11 volt az első holdra szálló expedíció. Az Apollo-program keretében Neil Armstrong és Edwin Aldrin voltak az első emberek a Hold felszínén, de nem az utolsók. Ezt további 5 küldetés követte, s aztán -noha a mai napig felhasználatlan holdkompok és hordozórakéták állnak készenlétben- a vietnámi háború és a gazdasági helyzet egyre érdektelenebbé tette további Hold-missziók lebonyolítását. Tehát immár 35 éve, hogy emberfia nem ment a Földről a Holdra.

DE:

A ma hajnalban megszerzett, titkos NASA anyagok másról tanúskodnak. Később is járt ember a Holdon, sőt ott is maradt. S miután teljesen kikutakodták magukat, s rájöttek, hogy ott sincs sokkal több esély a szórakozásra, mint a Földön, visszajöttek, s milyen gáz lett volna mindezt bevallani az adófizetőknek. Viszont amíg ott voltak, számos kísérletet kellett végrehajtaniuk, amiket meg is örökítettek mindannyiónk okulására, hogy láthassuk, mivel évődhet egy jövőbeli Hold-turista.

plö: Hold-golf

plö: Hold-bowling

plö: Hold-jam

plö: Hold-banjojam

Negyven évvel ezelőtt a fél világ követhette figyelemmel a holdra szálló amerikai egységek minden mozdulatát, és követték is, nyugaton. Azért hozzánk is eljutott a hír, viszont az azt kísérő elméletek már kevésbé. Az államokban elterjedt hírek szerint a felvételek egy stúdióban készültek, és az egész csak trükkök százait felsorakoztató ügyes kis hollywoodi mozifilm. Ezen teóriát is a szokásos emberi elmésség szülte, s csak marhaság- gondolhattuk eddig. Íme a bizonyíték, hogy nem. Amikor a stáb elkészült mindennel, és látták magukat a tv-ben, konstatálva, hogy az egész világ megette a műsort, kicsit buliztak maguk közt, viszont néhány kép itt is készült, amit e kerek évfordulón napról napra bemutatunk. Az első kép, egy már tisztességesen bemelegített statisztát ábrázol, könnyítés közben.

Gyermekkorom boldog emlékezetének egy sovány részlete, a nagy fehér folt: nyugati világ. Az a terület, melyre kíváncsian tekintettem, hisz láttam, hogy itthon mi van, hallottam, hogy ott mi lehet. Mivel akkoriban még sihedernek számítottam, a gondolataim is ebben a szférában szárnyaltak. Számos kérdés várt tisztázásra, amik teljesen materiális vonatkozásúak voltak: fagyi, játékok, strandolási lehetőség, móka-kacagás-rajzfilmek. Az első közvetlen hírforrásomat az akkoriban megjelenő külföldi tv-csatornák jelentették, úgy 1988-89 magasságában. Emlékszem, a szombat reggeli vízilabdaedzést legszívesebben kihagytam volna, mert akkor ment a szkájon (Sky channel) az iszonyatos rajzfilm-egyveleg, sorozatokkal meg minden izgalmassal, pl a Transformers-szel.

Számomra ez volt az első rés a pajzson, melyen keresztül kikukkanthatott az ember, az akkor már nem annyira kizsákmányoló kapitalista rendszerre, az emberarcú szocializmusból. Azon a pajzson, amely megvédett minket többek között a kapitalista kultúrszenny, és annak minden negatív hatásától, azon a pajzson, amelyet mindenki -az elvtársak is- próbált átjátszani, főleg, hogy tudták mi van a másik oldalon. S mégis, elvtársak voltak. Viszont, álljunk meg egy szóra! Vajon az a sok elvtárs, aki beszolgáltatta magát (vagy beszervezték) egy eszménynek, vagy egy rendszernek, vagy talán ideálnak; na azokat vajon mi motiválta? A rövid lefutású vörös rongyokkal ékeskedő budapesti illetékességű "dicsőséges x nap" elvtársuralomnak volt köze mindehhez? Vagy kicsit később dőlt el? Vajon a szovjet elvtársak pusztán eszméikkel nyerték meg magunknak ezt az országot, vagy azért kellettek a fegyverek is? Mindenki tippeljen maga. De a kékcédulás választási csalás ténye mindennél beszédesebb: rongyos kezdés után, riherongyos folytatás következett.

Élni viszont kell. Vagy halni, azt is lehet. Arra is ott volt az esély –lásd: második világháború– mégse éltünk a lehetőséggel, sőt be akartuk fejezni. Még azok sem ragadták meg a kínálkozó esélyt, akik a háborút kirobbantották, karmesterük ajánlásával se kértek belőle. Bizony csak addig buli a háború, amíg nyerésre állunk.

Azt biztosan kijelenthetjük, hogy a XX. Század derekáig olyan sokat nem bulizott a magyarság. Aztán se lett jobb, ránk húzták a vörös kezek a politikai kényszerzubbonyt, amibe a nagyátkosban belegémberedtünk. S most sem úszunk a boldogságban, hogy a szabadulás után húsz évvel a hirtelen mélyülő kapitalista úszómedencéből mindenáron kifelé akarunk evickélni. Történik ez akkor is, ha az utóbbi húsz évet kisebb-nagyobb buggyanásokkal, de mégis átvészeltük, és a jó irányban úszunk. Nem csináltunk rekord gyorsaságú hosszokat, de ami késik, nem múlik. Ugyanis, nem volt elégséges többség egyetlen cselekvőképes kormányzatnak a kezében sem. Horn Gyula az első két év maszatolása után megpróbált valamit, ami szükségesnek és eredményesnek mondható, habár roppant fájdalmas volt. A mostani politikai szabászat is hasonló dolgokból áll, csak fazon hiányzik, mely hosszú évekre megadhatná az igazodási pontokat. Nekünk meg csupán annyi dolgunk van, hogy válasszunk, a la carte. Az én generációmnak ez nem lesz olyan nagyon nehéz. De mivel nem csak a húsz éveseké a világ, egy pillanatra gondoljunk bele, mit választhat az a nyugdíjas, aki még viselte, büszkén, kényszerből, passzívan, aktívan a már említett vörös rongyokat. Vagy politikailag színvakká vált, mert egyszerűen így kondicionálták, s igazán nem is érdekli az egész, élni szeretne; szíve joga. Ők jó sokan vannak, és nagyon haragudni fognak, ha becsapják őket- ismét.

A politikai konfekcióban létező sablonos minták pillanatnyi kiárusítása nagy bizalmi válságot okozhat rövid távon a jobb oldalnak hatalomra jutása után. Egyszer már kijöttünk a ködből, akármennyire is ronda a világ, legalább tudjuk, látjuk mi van benne. Érdemes visszamenni a sűrűjébe, ha csak virtuálisan is? Lehet mást tenni?

 (a kép a FFFFound -ról származik)

ÓÓ, hogy Allah növessze meg a szakállát az összes idióta pontagyú szerencsétlennek, akik ismét bebizonyították, hogy mekkora hős nép is a magyar! A futballpályák mellet üvöltenek, de lefogadom, hogy focizni egyik sem tud. Hulla biztos bagyok benne, hogy egyik sem gyakorolt tv-ből ellesett cseleket, nem nevezte el magát kedvenc játékosa után, nem volt ő a játszón se Gullit se Kiprich, se Kovács, se Maradona, se Disztl, se Gascoigne, se Détári, se Törő; senki sem volt, de az maradt. Lehet, hogy játszón se volt. Talán ők a kétballábas hülyék, akik mindig okosabbak voltak, s akik nem bírhatták a náluk jobbakat. Az ilyen nem keres másik sportot, nem tanul sakkozni, nem olvas könyveket, nem küzd, pusztán elb#@&$a a másik játékát. Nem tudom, nem tudhatom, mit kaphatott egy ilyen ember gyermekkor címén a szüleitől. Ha tudnám, hogy kell, lehet, hogy megpróbálnék neki segíteni. Lehet, hogy sikerülne is. De lehet, hogy nem ér rá ilyenre, hisz éppen dolgozik, mert buszsofőr, vagy postás, vagy pedagógus, karate-edző, orvos, rendőr, mérnök, katona. Vagy az lehetett volna. Vagy lehet, hogy csak pusztán szeret balhézni. Végül is mindegy, ha kétballábas, tehát egy egyeneset nem tud a labdába rúgni, megvan a megoldás: menjen boxolni, vagy menjen ketrec harcolni. Akár még szerződést is kaphat! S ha még ennél is erősebb, menjen Pamplonába bikát futtatni. Jah az egy kicsit messze van, és ebben a gazdasági helyzetben... Talán össze kéne dobniuk a rávalót. Kitalálhatnának maguknak egy újabb sportot. Mondjuk, a példánál ragadva, megcsinálni a saját kis bika-futtatásukat. Az aztán kemény, ott lehet bizonyítani.

Jó lenne ezt minél hamarabb megcsinálniuk, hisz ezen a héten beindult a foci-szezon, s néhány nap alatt már hoztuk a tutit. Először a Hertha szurkolókat lapítjuk a falnak, aztán – ahelyett hogy a loki sikerének örülnénk - Romániában tesszük le a névjegyünket. Gratulálok. Ez százezer lépéssel hozta közelebb az erdélyi autonómiát. Milyen ügyesek is vagyunk, hurrá! S amíg büszkén kitekintve a világra ismét a B-közép nemzetközi sikereiben fürdünk, had próbáljam néhány lényegtelen, unásig ismételt dologra felhívni az olvasóim figyelmét: a foci jó kis üzlet lehetne itt is, a stadionok már alakulnak, talán ősszel a válogatott is odaérhet, utánpótlás bázisok országszerte vannak, s egyre több lesz. A korosztályos csapatok is egyre jobban zenélnek; pitymallik már, a sötétjén már túl vagyunk. Tudom, hogy már ezerszer reménykedtünk, és hogy már ez is lejárt lemez, tele van vele a padlás, stb… s temettük már annyiszor a magyar focit, de hát tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára az meg még mindig itten van kérömszépön.

Akkora alakjai vannak a magyar focinak, jó edzőink vannak a nemzetközi mezőnyben, s ha egy kicsit jobb lesz a helyzet itthon, gazdaságilag-politikailag, nagyobb hittel tekintünk majd a jövőbe, jönni fognak az eredmények, s jönni fognak a jó edzők is. Sok-sok munka kell még ahhoz, de meg lesz. Addig meg remélem, hogy az összes csapat megéri a tavaszt, aztán jöhetnek a nagycsapatok, egy-kettőt talán megcsípünk, csak hogy ne felejtsenek el minket, mert rövidesen királyság lesz, s akkor megindulunk, de nagyon!

Manapság, mikor minden elsilányult, s amerre csak nézünk ugyanaz a megfoghatatlan info massza ragasztja székeikbe a tv nézőket, mint ami összeköti a szürke hétköznapjait ugyanazon polgároknak, s a világból érzékelt valóság színtelenségére az egyetlen gyógyírt az arcunkba ömlő médiaszenny töretlen hömpölygése képes megadni, eljutottunk oda, hogy egyre gyakrabban fordulok én is eme újkori fenomén megistenült aranyszobra felé, s akárhányszor rápillantok, mindig új arcával találkozom. Így történhetett meg, hogy az örökös változó egy hollywood-i pillanatképét ’77-es évből beillesztettem egy postomba tanulság gyanánt, hogy továbbra is tudjuk szeretni a bombát, vagy ami utána jön. A másfél órás szenvedésből íme egy hat perces minta. Csakis saját felelősségre kéretik megtekinteni!

Tanulság? Nincs. Talán néhány kósza gondolat, mint plö: egy atomháború után kihalt városban csak osonkodva szabad előadni. Ha mégis előadtuk, és nem osonkodva, igyekezzünk sietősen távozni, mindeközben ne üljünk be egy működésképtelen autóba, ne motorozzunk áruházakban, mindig legyen nálunk porral oltó és vokitoki. Jah, és Sam úgysem segít.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy mit is lehetne írni az utolsó magyar diktátor halálának 20.-ik évfordulójára, hisz nem sok minden jut eszembe, és az se jóemlékű dolog. Mondjuk az 1.50-es kenyér, meg a gulyáskommunizmus. Ezek nem országot definiáló brandek. Ezt legfeljebb mi hittük, nem volt éhezés, volt viszonylagos jólét, meg szutyok keleti autók. Jobb mint a semmi. De vajon a világ hogy emlékezik az akkori énünkre? Milyen kép él a kádári magyarországról a világban? Van a kádári érának nyugaton akármilyen emlékezete? Ha valamire emlékezni kell a korszakkal kapcsolatosan, talán első helyen '56-ot említhetjük. A Kádár éra csak ezután jött, s iszonyat hendikeppel indult épp '56 miatt, mégis sikerült megszeretni sokaknak. De ezt most hagyjuk. Kádár nemzetközi értelemben nem volt meghatározó figura, velük ellentétben.

Most nem azt akarom mondani, hogy önimádó rezsimet épített ki, mert ha a kommunizmus eszetlenségétől eltekintünk egy pillanatra, akkor azt részlehajlás nélkül megállapíthatjuk, hogy az itteni rezsimek elég jól elvegetáltak, középerős tingli-tanglizással -ez adott a kommunizmusban, aminél nagyobb ökörséget ritkán találhat ki az ember. Biztos sokan vitatkoznának ezen kijelentésemmel. Hadd tegyek fel nekik néhány költői kérdést. Vajon lehetett volna ezt racionálisabban csinálni? Ez volt a legtöbb ebben a negyven évben? Kényszerpálya meg miegyébmás? Vajon az ’56-os forradalom vívta ki a vidám barakk nimbuszt? Vajon ha Nagy Imre életben marad, lehetett volna egy körülötte formálódó politikai restauráció, ami mondjuk ’68-ban csúcsosodik ki, és Közép-Európa köszöni, de nyugat felé konvergál? Vagy az oroszok megcsináltak volna egyedül egy kis háborút? Vagy lehettünk volna Duna-menti láncos kutyák; a görög-spanyol csatlakozással egy időben EU-tagok? Vagy inkább mindenki részt vett volna a következő osztálycsíny leverésében? Vajon Közép-Európa így is felpofozta volna önmagát? Lehetett volna több potenciál az egyének politikai mozgósításában, vagy Nagy Imre formátumú politikus csak egy volt?

A komcsi hűbér-rendszer csakis felülről volt bontható? Egyáltalán, jól el lett bontva?

É végtére is, kire emlékezem én ma?

 


jump or die

valamint; ez meg ez.

Számos ponton voltak nézeteltéréseink szomszédainkkal ’89 óta, s sok esetben mindegyik oldalt terhelte valamennyi felelősség az adott probléma kialakulásában. Vannak azért kivételek, s abban is lehet valami, hogy nem mindig a kölcsönösség jellemezte ezeket a politikai vitákat, de ilyen vagy olyan módon megoldottuk őket. Plö vegyük Románia esetét, szerintem a jó kis régi paranoiás kapcsolat a múlté -hála a magasságosnak. Így szinte kijelenthetnénk, hogy jó szomszédok lettünk, mint Kutya úr a hetedikről. S mégis, még mindig van, akivel ne lehetne valamivel barátibb a viszonyunk. Itt Szlovákiára gondolok, de hangsúlyozom, nem a szlovák népre.

Ugyanis, az utolsó élményem velük kapcsolatosan, egy ottani lagzin esett meg, Párkánytól nem messze egy hegyek közötti nyaralóközpontban. A lagzi jó volt, s mikor megfáradva tentizni próbáltam hajnali 4-kor, akkor a szomszéd nyaralóból áthallatszó szlovák-magyar férfikórus karaokés Kárpáthia előadására kellett volna elaludnom. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Most viszont sírni fogok.

Addig nem sok esély van ennek a friss érlelésű nyelvtörvénynek a visszavonására, amíg ez a társulat kormányozza Szlovákiát. Úgy tűnik, hogy Slota és haverjai kiesnek a pixisből a következő választáson, s Robert Fico-t meg –egyes pletykák szerint- az az ember követi (Marek Maďarič) a miniszterelnöki székben, aki bábáskodott e törvény létrejötte fölött. Hogy mennyire fog megváltozni addigra a véleménye? Remélem nagyban, főleg, ha egy kicsit segítenek neki egy újabb szemlélet elsajátításában, mondjuk a nemzetközi vizekről. Azt már nem mondhatják, hogy bezzeg a magyarok, mert bezzeg a magyarok úgy feloszlatták a gárdát, mint a pinty, sok külföldi kritikát lenullázva, amit eddig meglovagolhattak Ficoék. Most már senki sem masírozik, nem exportálunk fasizmust. A labda már nem a mi térfelünkön pattog...

Hogy ennek mi értelme van, azt csak a legnagyobb Slota-fanek tudnák hitelt érdemlően megmagyarázni, még azok után is, hogy mesterük bebizonyította a nagyközönségnek immár sokadszor, hogy milyen egy XXI. századi felvilágosult szlovák politikus őszinte pillanataiban. Ilyen emberek akarata mentén formálta azt a nyelvtörvényt a szlovák parlament, amit most ratifikáltak, s amely nagyban korlátozza az északi szomszéddal bármilyen külpolitikai együttműködés lehetőségét.

Folyamatosan lappangó problémáról van szó, amire a szlovák politika keményen rájátszott ’89 óta azt a látszatot keltve, hogy a déli szomszéd felől folyamatos a fenyegetés. Mindezidáig ez annyiban merült ki, hogy néhány részeg, történelmi zászlókat lebegtetve mágikus rigmusokat mormolva skandálva megpróbálja azokat újra aktuálissá téve megbűvölni az idő kerekét. Eddig ez nem sikerült, de a szlovákok annyira megijedtek minden alkalommal, hogy péppé zúzták a kis varázsbrigádokat. Ennek a marhaságnak a menete néhány évente egy-egy óriási balhéban csúcsosodik ki. Talán az eddigi utolsó volt a legkeményebb.

Hogy mikor fog ez a probléma megoldódni, az kérdéses, de biztosan nem tenne rosszat egyikünknek sem, ha egy kicsit jobban tudnánk élni, vagy ha a nemzetközi szervezetek nem csak azt jegyeznék meg velünk kapcsolatosan, hogy a kisebbségeinkkel szemben nagyon elnyomóak vagyunk, hanem - adott esetben - felhívhatnák a figyelmet a szlovák törvénykezés ballépéseire is. Cserébe mi nem engednénk fiainknak mindenféle sértő zászlók lobogtatását vagy rigmusok skandálását, és annyira megtanulnék szlovákul, hogy legalább a címet ne én költsem.

Feltámadt a hullámsírból.

Fél évvel ezelőtt még úgy kezdtem volna a mondatom, hogy -Ki emlékszik az angolok Medgyessy Péterére, azaz Tony Blair-re? Ma akár más nevet is használhatnék, de végül is ez a post, most nem a magyar belpolitikáról szól. Ez a post nem is Tony Blair-ről szól. Ez a post arról szól, amiről Tony Blair beszélt abban az interjúban, amit a minap láttam a tv-ben(CNN). Mint a közel-keleti békefolyamatokat felügyelő nemzetközi politikai potentát nyilatkozott az ottani szamárpadosról: Iránról. A volt miniszterelnök egyértelműsítette azt az álláspontot, amit az amerikai kabinet és -vele együtt- a nyugati világ képvisel, miszerint az iráni hatalmi rendszer politikai-katonai törekvéseit nem fogja nézni tétlenül.

A change of season?

Obama megjelenésével sokak félelme oszlott el a következő amerikai háború fenyegetésének megszűnése miatt, hiszen a korábbi két konfliktus, jelentős emberi, anyagi és hitelességi veszteségekkel járt -utóbbi főként a nemzetközi reputációban mutatkozott meg. Ezek után szinte szükségszerű volt Obama elnök érkezése és győzelme, aki a Bush-éra főként katonai megoldásokban gondolkodó politikájának változtatását ígérte partneri viszonyt kínálva az arab világnak. Ez, és a megszokott „váltógazdálkodásos” politika együttesen eredményezte a stabil demokrata győzelmet. Sokat is vár a világ az új elnöktől, aki, felmenői miatt talán könnyebben elfogadható a közel-keleten. Ezt legbeszédesebben az elnök neve fejezi ki. Obama elnök második, nem használt neve Hussein, s ez a név nemcsak az amerikaiaknak cseng ismerősen -köszönhetően a volt iraki diktátornak- s éppen ez lehet az egyik olyan, jelentéktelennek tűnő tényező, ami -többek között- elősegítheti a közeledést. Elnöki beszédében egyértelművé is tette, hogy hajlandó kezet nyújtani a muszlim világnak; külpolitikája alapját a korábban háborúval végződő konfliktusok békés úton történő rendezésével tervezi megoldani, ami mindezidáig hihető volt.

Not really…

Na, úgy tűnik, hogy ennek lesz vége nagyon gyorsan, ha Ahmedinezsád nem hagyja országát modernizálódni, s magát újra megmérettetni a nép színe előtt, mert csalni nem szép dolog -ahogy, azt mind tudjuk. Ahogy azt is tudhatjuk - ha csak egy kicsit is nézzük a híreket - hogy az iráni belpolitikai helyzet nagyot változna, ha ismételt választások lennének. Az iráni elit (a már beismert néhány visszaélésen kívül) nem hajlandó engedni. Ugyanis a választói pszichológia sok szempontból előre determinált volt a mostani elnökválasztáson, s a csalás gyanújával kibuktak azon reflexek, amik mindenhol máshol ugyanígy működnének, lévén a hatalomból könnyebben tudta hangját hallatni Ahmedinezsád, hisz az egész rendszer őt támogatta, viszont a mostani tüntetésekkel és katonai túlkapásokkal s az ebből származó halálesetekkel a kormányzó elit mártírokat ad ellenfeleinek, s ez Mir Huszein Muszavi ellenzéki vezető segítségére van. A reformoldali volt miniszterelnöknek magasabb körökben is léteznek követői, s melyek esetleges politikai szerepvállalásával talán liberálisabb, vagy legalábbis kevésbé agresszív külpolitikát folytató elnök kerülhetne Ahmenidzsád helyett az iszlám ország élére.

Nehéz beleélni magunkat az ottani politikai berendezkedésbe, amit a hatalmi ágak sajátos elrendeződése jellemez, Őrök Tanácsával, meg legfőbb közjogi méltósággal és vallási vezetővel, az Ajatollahhal. Annak ellenére, hogy az irániak többsége vallásos, s ilyenformán bízniuk kellene az Ajatollah szavában aki kiállt a választások eredménye mellett -ezrek vonultak az utcára, s már nem csak Teheránban létezik az ellenállás, hanem országosan is, ahol pedig Ahmedinezsád hívei vannak többségben -az ellenállás kiterjedése ezért lényeges. Az iszlám köztársaság vezetői olyan vádakat kapnak most saját népüktől, mint bármelyik rezsim mely erőszakkal tartja fent hatalmát. Azt már elismerték, hogy néhol voltak turpisságok, de a kormányzó elit eddig elvetette az ismételt választás lehetőségét mondván, nem voltak olyan fajsúlyúak a csalások, hogy érdemben változtatták volna meg a végeredményt.

Természetesen Amerika nem kifejezetten azért a néhány voksért küldené oda a nagy zenekart, amelyeket az iráni vezetés egyébként maga is elismert. Az ő bűnük másban áll, ugyanis addig mindenki játszhat a homokozó magáénak tudott részében, amíg csak ott vakarászik. Viszont, az eltökélt iráni vezetőség következő lépése az atomfegyver kifejlesztése lenne azon az úton, aminek a végén regionális középhatalommá válnak, s aminek alapjait Irak folyamatos destabilizációjával kezdték el lerakni -állítják az amerikaiak. Erről az útról próbálja most szelíden eltéríteni Iránt a „sors keze”, hiszen az új játékkal már az egész homokozóban lehetne rendelni, nagyban.

Irán egy csodálatos kultúrájú, nagy hagyományokkal rendelkező ország, s ha ennek fényében kell megítélni a nemzetközi közösségnek a politikai helyzetet, az talán kulturáltabb megközelítést feltételez; de a célok tiszták és egyértelműek. Jelzésértékű volt, hogy az új amerikai elnök beiktatása utáni napokban Pakisztán északi része kapott egy kis bemutatót az amerikai robotrepülőgépek előadásából; nem tapsolták vissza őket, ennek ellenére még fognak koncertezni arra. S lehet, hogy a közel-keleti körút időpontja sincs már olyan messze, mint gondolnánk, a helyszíneket talán most is egyeztetik...

Na erre varrjon valaki gombot. Három hónapja még azt hittem, hogy a világ szerencsésebbik része újra látni fogja a könnyűzene kis hercegét. Adódik a kérdés, honnan az a tehetség, ami később a szakma legnagyobbjainak elismerését és tiszteletét vívta ki s az egész  könnyűzenei világ tekintett etalonként alkotói megnyilvánulásaira? Kétségkívül extrém jelenségként nehéz volt semlegesnek maradni vele kapcsolatosan, de aki nem kér a hamis szinű villogásos showözönből és hype-ból, ami őt körülölelte, az hallgassa meg  zenéjét. Kezdje mondjuk a Thriller-lel. De hosszabb az ő története ennél. kölyökként vezette bátyjait a Jacksons-ben, feloszlásuk után a szakma legnagyobbjaival dolgozott együtt tágítva a pop játékterét olyan karakterek bevonásával, mint pl. Eddie Van Halen vagy Slash. Számos slágere és albumainak eladási mutatói máig rekordnak számítanak.

Láttam vele vagy 20 évvel ezelőtt egy interjút. Arról beszélt, hogy valahol Los Angelesben cirkált kocsival éjszaka, s egyszer bevillant neki egy erős basszusos alap: Billie Jean. Az egyik első kedvencem. Klip, zene, minden egyben volt; és a felejthetetlen moon-walking. Nem volt tini a modern világban az, aki legalább egyszer nem próbálta meg utánozni mozgását a véres táncparketten. Ikon volt, egy sokoldalú vibráló tehetség, az általa jegyzett albumok máig létező mérföldkövei a modern zenének. Évekig világította be a könnyűzenei szcéna egét. Utolsó felvillanása óta inkább botrányai miatt hallhattunk róla, azokat, meg inkább nem hallotta meg az ember, hiába bizonyultak csalásnak.

Azt hiszem, ma a Thriller fog szólni először, aztán a többi, szépen sorban.

A Jobbik dicsőséges napjaként aposztrofált eu-választás árnyékában, az átrendeződött politikai erővonalak mentén a táncikálásba lassan újra belemelegedő politikusaink keringőjébe trampliskodott bele a legfőbb ügyész kérelmével, pedig, be megnéztem volna azt a romantikus pillanatot, amikor egy, már régen összeveszett és szinglivé lett valamikori szerelmespár újra egyesül. A nagy dj ezt máshogy rendelte, pedig megláthatta volna minden szemfüles sasszemű, hogy milyen is az, amikor a leány kéri. Viszont, aki már látott vagy hallott hölgyválaszról, az foglalkozhat egyéb érdekes dolgokkal, ami szintén politika és szintén mulatságos.

Az óriási rettegés a hétköznapivá váló fasizmustól lehet, hogy kissé elhamarkodott dolog akárki részéről. Vegyük csak a szélsősöket az eu-parlamentben. Asszongya, ha valaki frakciót akar alakítani, ahhoz az kell, hogy legalább 7 tagállamból érkezett 25 képviselő összeránduljon. A feladat fel van adva, ugyanis van némi összeférhetetlenség. Gondoljunk csak a román vagy szlovák szélsőségesek magyarokkal való összeférhetetlensége miatti problémára, vagy a nyíltan homofób és antiszemita megnyilvánulásai miatti Brit Nemzeti Párt (BNP), Jobbik és Kelet-Európa hasonló társulataival egy frakcióba be nem ülő -egyébként nyíltan homoszexuális és iszlamofób- Geert Wilders vezette PVV-re. Valamit sikerült már összetákolniuk a szélsőjobbon, de szinte még félúton sincsenek az áhított frakcióig. Szegény Jobikkosok így valószinűleg nem fognak tudni egy frakcióban csücsülni. Nem is baj, mert akkor legalább nem lesz igaza a Die Welt publicistájának, aki a nemzetiszocializmus európai újraéledésén kesereg, hibáztatva, a rendszerváltás előtti évtizedes komcsi ideák berögzülése miatt lefagyott, szunyókáló tudatállapotából csak lassan ébredező magyarságot túlzottan gyorsan lerohanó globalizált világot. Lehet, hogy igaza van Krisztina Koenennek, és a szélsőségesek ellen mindenhol fel kell lépni. Iránban plö egyetemi tanárokat csíptek fülön, mert merték magukat politikailag pozícionálni. Szám szerint hetvenet. Hát nehogy gondolkodjon már egy egyetemi tanár. Hozzáteszem, a labdarúgók sem jártak jobban. Már az irániak. Azért, én Morvai Krisztinát, aki tudtommal egyetemi tanár volt, nem zaklatnám. Ez még belefér a demokráciába. És hát, végső soron nem is biztos, hogy a szekuralizált, atomprogram nélküli Irán létrejötte fogja kitolni a nukleáris apokalipszis miatti végítélet dátumát. Vagyunk mi, európaiak annyira ügyesek, hogy magunktól is megoldjuk ezt. Elég lesz csak bekapcsolni a Nagy Hadronütköztetőt.

Talán inkább zuhant, de az most mindegy, ugyanis egy hosszú pályafutás nem ért véget, ha -a korábban magasan szárnyaló- Herr Sast magát, vagy ha Liptai Claudiát kérdezzük. Ha engem, akkor igen.

A káröröm nem szép dolog, de hát mit is mondhatnék…talán túl magasra, vagy túl mélyre szállt, állam bácsinak, tehát az adófizetőknek a pénztárcájába? Huss, viszlát Józsi, éljen a kutatás/fejlesztés!

Is this the end of a beautiful friendship?

 Lásd még:

comment.blog.hu/2009/06/25/liptai_claudia_martirnak_hazudta_sas_joszefet

Hol is kezdjem? Sosem tudtam elképzelni, hogy egy gondolkodásra képes ember, aki történetesen baloldali, hogyan építi fel a saját univerzumát logikusan. Miként működik egy kommunista szociálisan érzékeny agya? Bevallom őszintén, mindig is úgy voltam vele, hogy aki ebben (kommunizmus) hinni képes egy életen keresztül, az, nagyon sok kötelezőt kihagyott, s ráadásul még nálam is együgyűbb ember (ha lehet ezt még fokozni), ami, már önmagában nem kis teljesítmény, de ugorgyunk ádjét.

A Tilos rádió. Tilos rádió témakörben annyira voltam csak képben, hogy néhány évvel ezelőtt karácsonykor ki akarták írtani a katolikusokat, és hogy komcsik, meg mittoménmi. Szegény hülyék, majdnem be is tiltották őket. Mégis, hogy lehet az, hogy egy magamfajta emberke, ezek után érdeklődik –akár csak egyetlen percig is- bármilyen műsor után, amit ők készítenek? Ennek nagyon egyszerű a magyarázata, nem érdeklődtem, egyszerűen nem tudtam, hogy a Tilost hallgatom. Viszont van egy mobiltelefonom, amit lépten-nyomon mindenki megnéz. Nem azért, mert annyira új, ellenkezőleg, kissé régi. Legutóbb, egyik kolleganőm jegyezte meg, hogy milyen aranyos ez a mobil; ez volt a kedvence 3 és fél évvel ezelőtt. Alig egy évvel ezelőtt vettem, akkor azt hittem, hogy ez diszkós lesz, még vagy egy évig. Hát nem. Egy szó, mint száz, ezen a nem túl trendi kütyün elkezdtem beállítani a különböző rádióállomásokat, hogy legyen mit hallgatnom unalmas perceimben, amikor is hallom, hogy két arc oroszul osztja az észt. Röviden, így jutottam el a Tilosig, ahol éppen vmi zenés műsorban Jana, egy orosz kislány volt a vendég, aki orosz, grúz és ukrán felmenőkkel is büszkélkedhet-mondta el magáról. Mondott viszont mást is. Arra a kérdésére reagálva, hogy a mai ifjúságnak ki a példaképe, érdekes választ adott. Beszélt valami sorozatról, amiben néhány nyolcadikos tinisztár mindennapjaiba nyerhet a néző betekintést, és ami lényegesebb, reagált az egyik műsorvezető fiatalkori példaképére, aki nem más volt, mint Lenin. Az ifjú hölgy nagyon frappánsan fogalmazott. Szerinte Lenin olyan kommunista volt, aki a többi kommunistával együtt elvette a pénzt a gazdagoktól, és odaadta a szegényeknek (sóhaj). Nem hitt Istenben, és azt akarta, hogy mások se higyjenek, sőt(!). Diktátor volt, akitől sokan féltek, és így tovább. Összességében negatív képet festve erről a történelmi figuráról. A műsorvezető -gondoltam- pislogott, mint a kiszántott vakond, lévén a katolikusok ellen uszító rádiónak a munkatársa, s éppen most húzták rá a gyermekkori példaképére a vizes lepedőt. Már vártam is, hogy kapunk valami sebtében elnyámnyogott magyarázkodást arról, hogy tőlünk keletre mennyire félreinformált a mai ifjúság, meg hogy azért Lenin letett valamit az asztalra, stb. De nem kaptunk, hála az égnek. Így tovább maradtam ezen a hullámhosszon, amin ezután igen jó jazz számokat hallhattunk, talán John Scofield előadásában. Azt, hogy a Tilos komcsi rádió-e, nem tudtam kideríteni, hogy ki akarnak-e még irtani minden katolikust (többek közt engem is), azt sem.

Egyébként, Lenin személyét tényleg nem kell magyarázni. Vagyis meg lehet próbálni, csak szerintem nehéz. Lenin egy hazaáruló volt, ő tényleg az, puccsista, akár terrorista is, igaz, ez a kifejezés akkoriban még nem bírt semmiféle jelentéstartalommal. És mégis, Lenin nagyon jól megszervezett forradalma a mai napig rendelkezik hívőkkel kicsiny hazánkban is. Mindenki azt a részt nyalja be, hogy odapakol a burzsoáknak, és a szegényeket meg mittomén, robinhoodizálja. Mindenesetre hosszas fejtegetésbe nem akarok esni, sok legendát hallottam már azon régi dicsőséges időkről, s hogy nem minden úgy zajlott, ahogy azt nekünk az isiben mesélte a tantó néni. Volt ott sok lassító tényező, mint pl. a Téli Palotában nyugvó legnagyobb európai pezsgő és borgyűjtemény néhány nap alatti elfogyasztása, vagy a változásokat ténylegesen elősegítő tényező megjelenése, mint pl. finn katonai elitegységek szerepvállalása, vagy akár az idegenek beavatkozása, lásd: Tunguz meteor (állítólag akkor érkeztek az űrnépköztársaság első ügynökei).

Visszatérve a baloldali gondolkodókra, mindig egy nagy rakás okoskának tartottam őket, akik ha maguk nem is, de őseik -mint komcsi értelmiségiek- betéve vágják a Lenin összest, és még el is hiszik. Mondjuk, én nem olvastam mindet, vagyishogy, egyet egyszer elkezdtem, de az elején lefáradtam tőle (képzelhetik, milyen felüdülés volt, amikor tudomást szereztem arról, hogy Lenin korábban begyűjtött szifilisze szövődményeként stimulált agykérge miatti sűrű termés volt az, amit oly nehezen emésztettem). Valamint nagy filozófus sem vagyok, de az egésznek az eredményét volt szerencsém látni a nyolcvanas évek végén, ami már gyermekként felháborított. Gondoljunk csak az állandóan dráguló fagyira.

Mivel az MSZP zuhanása elkerülhetetlenné vált, immár csak az a kérdés, hogy a zuhanás megáll-e talajszintnél, vagy folytatódik egészen a bányászbéka fencije irányába, hogy aztán a mellett (is) elzúgva meg se álljon a politikai purgatóriumig. Ez utóbbi azért lesz nehezebb, szegény MSZP-nek, mert a földről még fel lehet kelni; van rá egy kis idő amíg tízig elszámolnak. Mondjuk, aztán ott is ciao. Így vagy úgy, az biztos, hogy ez egy egészen új perspektíva lesz a hazai szocialistáknak. S mivel láttuk mi történt Lengyelországban néhány évvel ezelőtt, annyit bizton megállapíthatunk, hogy a reakcióidő hossza egyre csak csökken… Viszont azt is tudjuk, hogy ez a párt, számos platformjával és tagjával, ilyen-olyan szervezeti egységével nem adhatja magát könnyen, és nem is adja, mialatt a nyomás egyre csak fokozódik a rettenetes Fidesz részéről.

A párt nagyjai, akik eltávolodtak a baloldali lét magvától, immár nem látják meg más nyomorát, a Lenin-kép leghalványabb színeit sem képesek visszaidézni: egyáltalán nem hősök, nem a népükért élnek. Felismerve ezt a problémát, született a gondolat, hogy a pyaemia-val (jel.: gennyvérűség) gyanúsított párttársak megújulása magában (kell, hogy) hordozza, magának a pártnak a megújulását is. Ezt, pedig egy egészen különös program részeként próbálják megvalósítani, apellálva egy rejtett pszichológiai tényezőre, a morbus hungaricusra.

’A nemzetközi panelproli program az éhezés jegyében a sikeres választásokért’ címre hallgató valami, talán az elbukott politikai ötletek mocsárvilágába sűllyed majd, ahol az emeszpé külön platformot tart fenn ilyen projektjeinek, de lehet, hogy ezzel maradnak majd a felszínen, kibekkelve a hátralevő kis időt a következő megmérettetésig. A terv roppant egyszerű: a sok burzsoává lett prolit vissza kell helyezni a gyökereihez, hogy megfagyott szívük kiengedhessen, és újraéledhessen az nagy szociális érzékenységben. A helyszínek titkosak, állítólag a guantanamo-i foglyok helyébe visznek ki néhányat, valamint távol-keleti helyszínekről szálldostak fülesek. A lenti kép talán bizonyíthat valamit, hogy ez az egész nem csak elterelés, félreinformálás, provokáció.

Vajon az szdsz szavazók kire nyomták a voksot a hétvégén Pécsett? Ha egyáltalán elmentek szavazni ilyen időkben, mikor a szkepticizmus mindent elönt, leszivárogva a legmélyebb bányák fenekére is. Ráadásul iszonyat ragadós valami ez, s kikezdi a legnemesebb munkás-szíveket is, bármilyen acélosan is legyenek azok megedzve.

Ezért hát, a politikai játékok munkacsoport fáradhatatlan dolgozói alázatosan jelentjük, hogy továbbra is harcolni s törekedni fogunk a cél érdekében, hogy játékainkkal megmentsük dicső népünket a teljes közéleti apátiától.

Itt a legújabb tehát, fogadjátok szeretettel kirakókát.

Ön élt a választójog adta lehetőségével?

Hajrá-hajrá! A versen megkezdődött, mindenki be tudott nevezni, mi pedig lélegzetvisszafotjva várjuk az eredményt. Már csak néhányat kell aludni, és meg is lesz. Most néhány hétig kampányka, a demokrácia szerelemgyermeke fog szórakoztatni minket, hogy aztán a gyors udvarlás után a lényegre térhessünk. S, hogy a szív hídjai hol emelkednek ki a semmiből és hol omlanak össze mindent maguk alá temetve, hogy összekössék az egyént egy nagyobb résszel vagy se, azt senki nem tudja. Ezért olyan izgi.

Aki nem bír magával, és addig is kulturált szórakozásra vágyik, de mégse akar az egészbe csak úgy simán beleszarni, annak itt a mentőöv. Ajánljuk szimpatizánsoknak, párttagoknak, gyerekeknek-felnőtteknek, nőknek férfiaknak, még külföldieknek és beleszarósoknak is, 5-100 éves korig.

Ha valaki rendelni szeretne, az írjon bátran, a sanjiono@gmail.com e-mail címre.

Ha valaki meg akart gyanúsítani olyan dologgal, hogy én csak a bal oldalt vagyok képes froclizni, akkor annak nincs igaza. s hogy megmutassam, milyen további értékek rejlenek bennem, készítettem egy egészen különlegesen jó minőségű klippet egy kismotorról.

Szóval, aki félreismert, mindenféleképpen nézze meg e csodálatos alkotást, hogy bölcsebbé válhasson. Egyébként az ihlet innen származik, címe pedig:

La babetta.

auto.indavideo.hu/video/la_babetta

Hihetetlen fotográfia került a birtokomba. Már az önmagában egy kész kis történet, ahogy hozzám került; a fantasztikum valóságossága mától fogva e képben testesül meg nekem.

Az első pillanatban csak néztem hosszasan azt az ismerős arcot. Nem, nem lehet ő! Vagy mégis? Így csalhat az idő? A szelíd szem, mely annyi mindent látott már, a rejtett mosoly, mely annyit mindent elárul, s mégis oly titokzatos, mint valami veszettül nagy vadon, ahol mindenféle állat legel… Igen, a vadon mindent átható varázslatos egésze tükröződik vissza, eme, időbe fagyott pillantásban. De lehetséges ez? Ő, aki alighogy szabadult kötelességektől terhes hivatalától, nem állt meg, hanem töretlen lendülettel szeli tovább a média méteres hullámait, mind a mai napig! Hogy?! ... Hogy is volt mindez?

Először azt hittük, hogy Hollywoodba indul, hogy a vihar elüljön körötte. Mint modern kori ragadozó, puskája mindig kéznél, így a sikeres vadászat garantált, mely végén jött a tor. Hogy miért vált mellékszereplővé saját szappanoperájában, az titok maradt. De ekkor bizonyította be ismét, hogy nagy taktikus, régi mestere is feltűnt oldalán, s Ő újra csak, mert kockáztatni, így idézve elénk ismét legendás gyorsaságát. S ha úgy érezte, hogy lassul? Nem volt rest a jobbtól segítséget kérni, ettől még mindig nagy mágus maradt. A dimenzióváltás után, pedig itt tündököl, mint egy időutazó.

Hölgyeim és Uraim! Ím hát minden szuperhős etalonja, a nemzet élő lelkiismerete, a magyar Chuck Norris,

I. Rátarthy E-Gyurcsány Fherence fejedelem!