A kocafocis

 2011.06.30. 10:01

Kevésbé aktuálisabb témát lehetne találni a tavalyi nyár, és egy idei Anzsi után annál a fergeteges hype-nál, amiért tiszta szívvel rajonghatunk, s ami immáron nyolcvanadik éve lázba hozza jóformán az egész világot az Úr minden negyedik esztendejében, mikor is a legkönnyebben játszható csapatjáték világméretű élőshow-s rangsorolása megtörténik. Egyszóval: foci. Hát, ami azt illeti, a Dél-Afrikai rendezés egész jól sikerült eltekintve attól a kevésbé kívánalmas élménytöbblettől, ami egészen jól visszaidézte egy túlzottan hosszúra nyúlt közlekedési dugó hangulatát, s az ahhoz köthető jellemzően öngerjesztő folyamatot, mi leginkább egy másik, kicsivel hosszabb játék rangsorolásaként a bronzérmes világ országaira jellemző. Más szóval: eszetlen tülkölés. Éljen a technika soká, hogy önkényesen használva, de azt hiszem sok tv-néző egyetértésével egybeesően, lekeverhetővé tette az egyébként roppant demokratikus helyi sajátosságokat erősítő hangi jelenséget.

Noha a hazai válogatott nem tudta annyi ideig kényeztetni szurkolóit, mint azt előzetesen remélték, vagy remélhető volt (remélhető volt?), egy dolgot nyugodt lélekkel megállapíthatunk: nem a tülkölőkön múlt. Ők rendíthetetlenül nyomták, míg csak volt tüdő. Változatosság nem sok volt játékukban (már a tülök-kórusra gondolok), a pályán már annál inkább, főleg a nyitómeccsen lőtt hosszú felső volt lenyűgöző. S lám, úgy néz ki, hogy tényleg csak olyan ország rendezhet, aki ki is tudna jutni oda rendezői pass nélkül is.

S mi?! Hol vagyunk mi (már megin’)? Vagyis inkább hol voltunk. A következő sorokban megpróbálunk választ adni a magyar foci már-már erényes magányosságára. Így pellengérre állítva azokat, kik a sport természetes kiválasztódására fittyet hányva mernek létezni a magyarországi futball-mezőkön, s kiknek szörnyű sótlansága mérgezi sportpályáink egyébként egészséges légkörét, egyfajta paradox pánikbetegséggel terhelt múltunk meghosszabbítandó. Tehát: hol volt, hol nem volt?!

 

 

Szeretünk rúgdalódzni, mi tagadás. Ez a szokás az ember sajátja, már gyermekkortól kezdődve beléivódik mozdulataiba, sőt! Onnan indul el minden. Ez minden ember automata jelzése a világ felé, hogy adott esetben többet akar, mint amire első ránézésre képesnek látszik, tehát mindennél világosabb, hogy ez minden emberi küzdelem alappillére. A futball - melyben központi szerepet kapott eme mozdulat - mint a játékok legnagyobbika, jó mércét ad a világ nemzeteinek a férfiasan kemény, néhol brutális, de az esetek többségében mégis vérhullajtás nélküli versengéséhez. Mivel a polgárosodás hozzánk is elhozta e labdajátékot, sok más nemes labdajátékkal egyetemben, egy pillanatra eltöprenghetünk, hogy lehetséges az, hogy nem a magyar kútfőkben érett meg az igény e szórakoztató játék megalkotására? Méltán vindikálhatnánk a jogot magunknak, hogy természetesen ezt is, mi magyarok, mint minden nemzetek legnagyobbika találtuk ki. De sajnos nem, s mikor a sporttörténelem ide vonatkozó fejezete száraz tényként közli az érdeklődővel, hogy egy olyan kókler társaság, mint az angolok voltak képesek meghonosítani a világban eme nemes játékot, joggal hihetjük, hogy ez nem más, mint a sors fintora. De, mivel Isten útjai kifürkészhetetlenek, talán ott hozta egyensúlyba a világmindenséget eme döntését felülírandó, mikor 1953. november 25-én, sokak által az évszázad mérkőzéseként fémjelzett találkozón megmondtuk, hogy kinek, merre, és hány lépést szabad tennie a 100x50 méteres játéktéren, ahol a mágia, az emberiség történelmében először mindenki által tanúságot téve megmutatta magát, mikoron a Temze majdnem kilépett medréből Merlin szégyennel vegyes fájdalomkönnyeitől, avagy 6-3. Hogy eme katasztrófától (mármint az áradástól) megkímélte őket a Teremtő, azt a tavalyi év után bizton állítva mi igazán át tudjuk érezni, hisz - ha belegondolunk - mi történhetett volna velük, mikor a focivilág drámájának második felvonását is a száguldó őrnagy zseniális alakításával tudtuk le; hozzáteszem, részünkről inkább volt ez egy könnyed kis vígjáték. Méghozzá hazai pályán, precíziós pontossággal megrendezett, melyet talán a következő idézettel lehet a legtalálóbban megfogalmazni:

„Az angolok egy hétre jöttek és 7-1-re mentek!”.

 

S mi van ma, az akkori időkhöz képest? Mi van a grunddal, ahol a foci aranykorában a világnak ritmust diktáló legjobbjaink érlelődtek? Hol van az a természetes versenyhelyzet, ahol egy színtéren rúgja, vonja, tépi egymást a felnövekvő generáció, ahol a doktor úr elkényesztetett hülyegyerekétől a legszegényebbig, mind egyazon joggal kiáltja világnak a góllövés örömének jussát. Hol vannak a tízéves csavargyárosok, akik nem csak a focipályán edződtek, de ott éltek igazán? Kik léptek bajnokaink helyébe? Egyáltalán merre tartunk, s hova vezethet mindez? Mármint, ez a bosszantó jajveszékelés?! Hisz, azóta eltelt néhány év, s a szimulált grund, tehát a juniorok edzése kellett volna, hogy felváltsa a kiveszett grundokat. Ez, sajna nem történt meg, s így jutottunk el ide, a kocafoci korszakába, mikor bármely labdát kergető szánalombohóc virulhat ész és meglátás nélkül a focipályákon, ahol a botos, kétballábas idióták, akik szintén a kocafocisok népes táborát gyarapítják, már olyan mennyiségben túltengnek, hogy látványuk inkább emlékeztet szerelmesfiúk könnyed kergetőzésére, mint egy hajtós, jó kis meccsre. Elnézve ezeket a zéró ritmusérzékű fajanszkatonákat, úgy keringenek a pályán, mintha valami rég elfeledett emlékmeccs lenne az összes olyan sportesemény, ahol a labdarúgás tudományát kellene művelni. A múltba ragadt idióták, álmaikba kövesedett szégyenbárók, törött-farkú királygyíkok siklanak mélyen az elvárható szint alatt. Akiknek mindegy, hogy ott vannak vagy sem a pályán, nem vehetőek észre kivéve, ha nagyon sok fokhagymát fogyasztanak. Ahogy az is mindegy, hogy ha oda is enné őket a fene a pályára, s ott éppenséggel egy meccs zajlana, a pálya mely részén szívná el a levegőt mindenki más elől. Ez egy ritka jelenség, ami nehéz átok. Mindig is voltak ilyenek, akik csak azért rúghattak labdába, mert vagy labdaszedők voltak (mondjuk az ilyen mindig csak visszadobni tudja), vagy kapusok, vagy ők hozták a labdát. Nem is volna ezzel semmi baj, de ha a figyelő tekintet egy pillanatra megpihen a mai magyar labdarúgáson, túl sok ilyet talál, s mindjárt szántani és sózni támad kedve. Az végső soron teljesen semleges, hogy a kocafocis csak szórakozásból, egyfajta nyálas úri passzióból próbálkozik valamivel, azért mert így látta a tv-ben, vagy teljesen komolyan gondolja. Ahogy az is közömbös mindenkinek, hogyan válik szurkolóvá, s a transzformáció alatt megleli-e helyes identitását, s csendben belátja az elkerülhetetlent, megmásíthatatlant, s viseli tisztességgel, vagy amint lehet, óbégat.

Nem számít, mi okozza az eredménytelenséget, mitől lehetnek egyesek a betlizés királyai, ahogy (akár) besörözve, meccs előtt és után dohányozva eltelnek saját nagyszerűségükben azt állítva, hogy ez nem is lehet másként. Ha a magyar fociról van szó, természetesen mindegyiknek van története arról, hogy fajult idáig a helyzet, s ha ő ott lehetne, ha nem jön a sérülés, vagy nincs az a hülye edző, vagy nem kényszeríti másfelé az élet, maga lenne a tökéletes labdarúgó etalonja. Sokallja a pénzt, amit a maiak kapnak, hisz amíg még volt játék a pályákon (értsd: ő még játszott), senki se a pénzért csinálta, hanem a játék öröméért. Ehhez egyébként könnyedén kapcsolható a tipikusan vesztes k@rvavilág-érvrendszer, ami minden elfuserált életút szerves részét kell, hogy képezze. Ez persze senkit nem érdekel, hisz a külvilág a produkciót várja, ugyanis álmodozni mindenki tud, s hogy mi szunnyad a mélyben, az, századlagos. Főleg úgy, hogy ez esetben mélységekről csak negatív értelemben beszélhetünk.

Láthatjuk hát, hogy mi is, az a világok közötti űrre még félvállról is könnyen hajazó vákuum, ami megmaradt nekünk, s a világ maradékának a berni döntő után. Beismerés hiányában kimondom a többi {válogatott} vakarék csoportosulás nevében, hogy ez egy feldolgozhatatlan, irdatlan nagy fájdalom, ahogy nekünk, úgy az egész emberiségnek. Hisz hogy közlekedjen a zavaros sportvilágban bárki, ha nincs világítótorony, s nincsenek kresz táblák. Ha a labdarúgás tanár-diák viszonyrendszerének természetes egysége megbomlik, s beláthatatlan, melyik szedett-vedett társulat botlik bele a pattogó kerekségbe oly módon, hogy az éppen a győzelemhez juttatja. Nem más ez, mint a foci anarchiája, immáron sokadik éve, ahol kocafocis emberparódiák a királyok. S mivel rendet kell tenni, rendnek kell lenni, a mihamarabbi talpraállás reményében megfogalmaztunk volt a lejjebb olvasható kiáltványt, gondolva a kocafocisokra, és mindenki másra, akiben van még tenni akarás.

 

Mi, a Magyar Labdarúgó Szövetség hű alattvalói, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok akik a történelem menetét (a foci mellett) más forrásokból is igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért, az Alkotmányban rögzített felelősségünk jegyében, a magyarság egyik történelmi tragédiájára, a berni vb-döntőben  a német válogatott ellen elszenvedett vereség miatt a történelmi jelentőségű aranycsapatot szétdaraboló, s egyben a futballnagyhatalom magyar nemzet arzenálját több állam fennhatósága alá szorító, 1954. július 4-én - egyébként hibáktól tarkítva - levezetett mérkőzésre emlékezve, számot vetve, e meccs által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a labdarúgás számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez, ahol mi, magyarok nyerjük az összes foci-vb-t és eb-t, a fent olvasott postot alkottuk, minek eredményeképpen (a nem túl távoli jövőben, az egyedüli gyógyulást elhozó recept szerint) ismét verjük az egész világot.

Au revoir!

 

A bejegyzés trackback címe:

http://kroki.blog.hu/api/trackback/id/tr263026570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.