Aki bújt, bújt. Aki nem, nem. Én sem.

 

Közhírré hiába tétetik, olyan nagyon nem hoz izgalomba senkit. Pedig nem vagyunk oly halvérűek, már ha engem kérdez valaki, és mégis, vagyis helyesebben fogalmazva mégse: nincs olyan legény a gáton, aki az lehetne a miniszterelnöki bársonyszékben is. Talán nincs hitünk?! Vagy önbizalmunk? Vagy ez is addig erodálódott, értéktelenedett, mint a magyar foci? Régen büszkén mondhattuk, hogy focizik a gyerek, most már semmi töltése sincs. Se pozitív se negatív. Színtelen, szagtalan, jellegtelen, ja, és még jellemtelen is (visszatérve a politikára), ha lehet hinni annak a sok kiabáló kiskomának. Nem a stadionbeliekre gondolok, vagyis őrájuk, csak amikor a Kossuth téren vannak.

Szóval ki fog itten nekünk mindenféle sötét zugból kivezető utat találni? Ki fogja majd meg minden magyar kezét, hogy „erre gyere, ne menj arra, erre szebb az út mint arra”? Valaki, akinek szép hangja van, és jól tud énekelni? Aki könnyen viszi a Katát táncba? Vagy milyen kvalitásainak kell lennie, hogy a kisnyugdíjas örömmel vegye az újabb elvonást, fényes szelek ide vagy oda?

Mert biz’ mán tényleg ott tartunk, hogy a sima bohóckodás már kevés. A magyarok ingyenesnek hitt cirkusza, a politika, nagyon sokba fog kerülni. A minőség nem sokat változott az utóbbi évtizedekhez képest, csak régen legalább lehetett rajta röhögni, hála Hofinak. Aztán jött ez a rendszerváltozás/tatás. Aki addig követte, csak legyinteni tudott rá. Most kezd igazán izgis lenni, hogy az egész ország nézi, s tudja, hogy a jegyárért, ha csak a műsor után is, de fizetni kell.

S mit csinál, az elit? Mutatványos módjára variálja a politikai célkitűzéseket, gazdasági programokat. Labdázik - egy kézben hármat is dobálva - a költségvetés elemeivel, melyek, ha széjjelgurulnak, na, az lesz aztán a cirkusz a javából! Az már tényleg nem fog szórakoztatni senkit sem, legfeljebb Ficot meg Slotat.

Majd két évtized politikai csatározásaiban beállt állóháború után a senki földjén maradt romok közt a zsarátnok évekig csendben izzott, s csak egy kis légmozgás kellett, hogy lángra kapjon tavaly március kilencedikén, s fusson végig az egész társadalmon, dacosan ellentmondva a bohóccá lett tűzoltónak, aki, erős ember lévén, ezt is elviselte.

Dacosságunk nem volt elég semmire. Kissé gyermeki hozzáállásunk csődöt mondott, pedig nekünk van múltunk a duzzogásban, s volt, hogy jól csináltuk, s a kiegyezés után nagyot nőttünk. Gazdaságilag is, és lelkileg is. Persze, hiába mond ellent a gyermek a biológiának, s dönti el, hogy inkább bádogdobol, előbb vagy utóbb fel kell nőni. Mi totyognánk egy kicsit a szocializmus még fel nem száradt, megmaradt tócsáiban? Nem javasolt sokáig. Hűsölni már úgysem tudunk, ahhoz nagyon kevés, nem fér bele mindenki.

Inkább járjunk felegyenesedve! Kelj fel Lázár! - mondhatnánk, de vajon ez tényleg így működik, vezényszóra? Járni egyik pillanatról a másikra. Akár vízen is. Aki tud ilyen mutatványt, az legyen a miniszterelnök, ha van ilyen s fellelhető. Ha nincs? Akkor inkább nézzük (a korábbi suta párhuzamnál maradva), hogy az a gyermek, hogy tanul meg járni. Vagy ha már tud, hogy tanulja meg úgy összehangolni a lépteit, hogy ne essen lépten-nyomon hasra? Anyu segíti, de nem kötheti mindig magához. Figyeli, hogy ne rántsa magára a tévét, de ha már futni is tud, akkor a lépést már nem kell gyakorolnia, s ha elesik, akkor már magától kel fel, s maga porolja le ruháját.

Ez a folyamatos fejlődés liberális demokráciákban adott, elérhető. S ha innen szemlélem, akkor a kommunizmus nem más, mint egy erőltetett óvoda a tiniknek. A szocializmus pedig számos pozitív vívmánya ellenére egy veszélyes métely, ami többet vitt, mint hozott akárhol ütötte fel a fejét (globális szükségszerűsége mellett). Nem igaz, hogy nem tudtuk volna újjászervezni társadalmunkat a szovjet testvériség nyomasztó léte nélkül, nem igaz, hogy nem lett volna szociális háló a kommunizmus nélkül, s nem lehet igaz, aah, hogy nem tudtunk megmenekülni ettől a 40 évtől!

A történelem bebizonyította, hogy a kommunizmus egy kisiklás; életképtelen valami. A kommunista ideát legfeljebb egy asimovi robottársadalom tudná megvalósítani, ahol mindenki ugyanolyan színű, ugyanolyan okos, és ugyanolyan gyorsan tudja kiszámolni 1956 tizedik hatványát: a másodperc egymilliomod része alatt. Kb. ugyanennyi ideig lesz szerethető egy olyan kormány- és kormányfője, amelyik a mentálisan 40 évre konzervált magyar társadalom piacosítását próbálja meg továbbvinni.

Bárcsak ilyen lett volna.

Lehet, hogy nekünk ez az össznépi karmánk, s inflálódott személyiségek teremtetnek csak a lajtántúliaknak akik nem képesek semmi jóra? Lehet. S most így, innen hova? Háááát.... minden megtörténhet, s mindennek az ellenkezője is: jön még kutyára tündér avagy a remény hal meg utoljára.

Címkék: népszavazás szocializmus belpolitika

A bejegyzés trackback címe:

http://kroki.blog.hu/api/trackback/id/tr671028904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.